David Ayer finoman szólva is látott már szebb napokat, szerencsétlen direktor még mindig a 2016-os Suicide Squad - Öngyilkos osztag fiaskóját próbálja szépíteni, mondván, majd megmutatja a rendezői változattal. Kurt Wimmer íróként hasonló cipőben jár, annyi különbséggel, hogy ő még mindig a 22 évvel ezelőtti Equilibrium sikeréből él. Ha ők ketten összeállnak Jason Stathammel, abból biztos valami ütős zúzda sül ki, nemde?
Adam (Jason Statham) izolált helyen él és méhészként tevékenykedik. Kedves, idős főbérlőjével jó viszont ápol, ám amikor a nő öngyilkos lesz, miután adathalászok minden vagyonától megfosztják, hősünk begurul. Nyomában az áldozat FBI ügynök lánya, a korrupt cég verőlegényei, ám Adam nem csak egyszerű méhész.
Sem a szinopszis, sem a stáb nem árulnak zsákbamacskát, aki beül A méhészre, nagyjából sejtheti, mire számíthat. Egy könnyed, de véres és kemény akciófilmre, amit valószínűleg hamar elfelejtünk, de amíg tart, jól szórakozhatunk, ha kikapcsoljuk az agyunkat. Lehetséges, hogy valakinél valóban el fogja érni az imént említett hatást, belőlem ennél sokkal több reakciót váltott ki, ilyen-olyan okokból.
A faék egyszerűségű, sablonokból összetákolt felütést engedjük el, nyilvánvalóan minden csak azt a célt szolgálja, hogy a szófukar hős visszatérhessen önkéntes száműzetéséből, majd rendet rakjon a gazfickók közt. Az első harmadban Ayer egész vállalhatóan mesél, körvonalazódik a konfliktus, az adathalász csalók pedig még ötletes ellenlábasok is lehetnek. Aztán jön Adam első látogatása, vagyis felelősségre vonása a cég felé. Teljesen groteszk, ahogy nemes egyszerűséggel besétál, majd felgyújtja a helyet, elindítva ezzel az erőszaklavinát. Itt már sejthető, hogy az alkotók fittyet hánytak mindenre, sőt, képesek fokozni az őrületet. A 80-as évek zsánermozijait megszégyenítő egysorosokkal dobálózik a bosszúszomjas hős, de a komplett szövegkönyv olyan következetlenül van megírva, tele semmitmondó primitív párbeszédekkel, hogy az még egy mesterségesen kreált dialógusnak is a becsületére válna.
Annyira hülyének nézik az embert, hogy a lényegesnek vélt elemeket legalább kétszer elmondják, a "fordulatoknál" pedig süvöltő kürtszóval nyomatékosítják, hogy itt bizony drasztikus változás történt. A hab a tortán, hogy Adam, de olykor a többi szereplő is, rendre méhes allegóriákkal dobálózik, reflektálva a társadalomra, tetézve egy politikai fricskával, az évezred csavarjaként beállítva. Zseniálisan abszurd szituációk váltják egymást, miközben véresen komolyan vetetik magukat, ezáltal teljes mértékben önmaga paródiájává válik A méhész. Ha jobban belegondol az ember, Wimmer forgatókönyve pofátlanul másolja a John Wick első részét, ami szintén nem volt egy komplex valami, ám megtöltötték stílussal és kreativitással. Itt minden hasonló elem visszaköszön, csak halott kutya helyett házinéni van, a bérgyilkosok helyett méhészek és egy felsőbb, legyőzésre váró hatalom. Illetve egy szignifikáns különbség mégis akad: Ayer műve szinte mindent rosszul csinál. Az akciók viszonylag vállalhatók, de nincs új a nap alatt, sem tűzharcok, sem bunyók tekintetében.
Halvány fogalmam nincs, hogy Wimmer miként kaphat még írói munkát Hollywoodban, erre az állításra pedig masszívan ráerősít A méhész. Ötlettelen, következetlen, ellentmondásos szörnyűség, vicckönyvnek beillő dialógusokkal, amikhez olyan nevek asszisztálnak, mint Jeremy Irons, Minnie Driver és Josh Hutcherson. Persze ki kell kapcsolni az agyunkat, átadva magunkat az élménynek, s helyenként valóban sikerül és a szemérmetlenül ostoba őrültségek elhintik az emberben, az annyira rossz, hogy az már jó csíráját. Lényegében mehetne rá az "ezt látnod kell!" plecsni, mert ilyen remek paródiát évek óta nem láttam, kár, hogy egyébként nem annak szánták.
