Egy olyan hosszú, egybefüggő történet lezárása, mint amilyen a kis túlélőé nem kevés terhet rótt Rowlingra, akinek elmondása szerint is megkérdőjelezhető volt néhány korábbi könyvének a minősége (amit ő jobbára az erős kiadói nyomásnak tudott be), de a befejezés - elmondása szerint - pont olyan lett, mint amilyennek elképzelte. A filmet adaptáló Warner stúdió, és a producer David Heyman még annál is nehezebb helyzetben voltak, mintha "csak" egy trilógiát kellett volna befejezniük. Azt megelőző hat film cselekményére és temérdek karakter sorsára kellett pontot tenniük, ráadásul úgy, hogy az adaptálás során számos olyan történés, szereplő maradt ki, akiknek a fináléban kulcsszerep jutott és ez nem egyszer a finálé első részében vissza is ütött.

Egy tévhitet viszont azonnal oszlassunk el: a befejező epizód két részre szedése nem a Warner, vagy a producerek ötlete volt (noha hasonló gondolat már felmerült annak idején a Tűz Serlege kapcsán is), hogy minél jobban megszedjék magukat, hanem a sorozatot a kezdetek óta filmre adaptáló Steve Kloves-é, aki még a három részre bontás gondolatát is felvetette. A forgatókönyvíró pedig nem volt könnyű helyzetben: Rowling cselekménye hihetetlenül sűrű, számos jelentéktelennek tűnő karakter vagy esemény válik érzelmi vagy történeti szempontból kulcsfontosságúvá, és visszaüt, hogy a sorozatot ideje korán kezdték el filmre vinni, így ami az adaptálás során kimaradt, vagy változásokon ment keresztül, most valahogy meg kellett magyarázni. Ezt pedig nem lehetett volna még egy három órás filmben sem megtenni anélkül, hogy a hardcore, a könyvek minden sorát a vásznon látni akaró rajongók ne szórjanak cruciatus átkot a készítőkre, mert ismét lényeges elemek maradtak ki. Ráadásul az utolsó részben - értelemszerűen - borul a megszokott metódus, hiszen Harry, Ron és Hermione már nem tér vissza a Roxfortba (a filmben egy pillanatra sem láthatjuk a kastélyt), hanem Dumbleore örökségeként a horcruxok nyomába erednek, hogy legyőzhessék a Sötét Nagyurat, miközben barátságuk is próbára tétetik. Ezzel együtt a főszereplő triónak most nincsenek a segítségére a tanárok, az iskola biztonságot nyújtó falai és a címben szereplő halál is ott leselkedik rájuk minden fa mögött.

Pont ezért vélem úgy, hogy hiába róják fel a Halál Ereklyéi első részének a lassúságot, az a fent említett okok miatt kihagyhatatlan, felesleges jelenet jószerivel nincs benne, ami ne a cselekményre vagy a szereplőkre lenne hatással, a komótosság érzete pedig karakterek kilátástalanságából, tétlenségéből fakad. Ugyanakkor a fináléra is visszatérő David Yates munkája a terjengősség ellenére is mellőzi Chris Columbus, az első két részére jellemző szolgai adaptálást, ennek pedig a rendezőre jellemző karakterközpontúság mellett (ami egyértelműen a kevés akciójelenet rovására megy) a bivalyerős, John Hillcoat filmjeihez (Az út, Fékezhetetlen) mérhető sötét atmoszféra is a hozadéka. Persze a sebtiben jött magyarázatokkal és karakterekkel még Yates is értelemszerűen megbirkózik, de a tehetségét dicséri, hogy simán eléri, hogy egy filmvásznon közel tíz éve utoljára látott karakter elhalálozásán is patakokban potyogjanak a könnyeink.

Szereplőire ehhez az egyértelműen depresszív (Mit depresszív?! ÉRFELVÁGÓS!!!) atmoszférához nagyobb színészi jelenlét hárul, amivel a karakterekkel már végérvényesen együtt élő és lélegző színészek (igen, nevezhetjük őket annak) korrektül meg is birkóznak. Radcliffe jobbára csak drámai arcot vág végig, ami jelen esetben elég is (habár a film eleji hét Potter jelenet igazi jutalom játék a számára), míg Rupert Grint végre nem csak a komikusi vénáját tudja kamatoztatni, Emma Watson pedig végérvényesen leszokott a túlzott arcjátékról, és ezt egy (önmagához képest is) meglepően jó drámai alakítással hálálja meg. A nagyok viszont most értelemszerűen minden eddiginél jobban háttérbe szorulnak, az újonnan belépő Bill Nighy vagy Rhys Ifans pedig egy-egy jelenetben hozza a tőle elvárható szakmai profizmust.

Mindezek fényében a film a szükségszerű két részre bontás ellenére sem tudja levetni magáról, hogy az egész egy prológusként szolgál a nagy fináléhoz. Mégis, az éjsötét, félelmetes hangulat és a helyenként ötletes megoldások (mint a Yates és Ben Hibon által közösen jegyzett animációs betét) révén egy igazi ínyencséggé válik, még ha az keserű is marad.