Miután Alfonsó Cuarón visszautasította a negyedik rész rendezését (finoman fogalmazva, agybajt kapott a sok zöld háttértől, és ez az ember egy 99%-ban ilyen technológiával forgatott filmért kapott Oscart), David Heyman kénytelen volt új direktor után nézni, méghozzá az első angolhoz a sorozat történetében. Mike Newell-nek már az első rész dirigálását is felajánlották, de a Négy esküvő és egy temetés rendezője akkor visszautasította a lehetőséget, pedig Richard Curtis bejelentkezett a forgatókönyvre, amennyiben ő rendezi a filmet. Végül ez nem következett be, de Newellnek újabb lehetősége támadt és a Cuarón-i utat követve, valami újat sikerült vinnie a kis túlélő kalandjaiba: "britizmust".
A Tűz Serlegével vette kezdetét egyfajta minőségi romlás Rowlingnál, amit az írónő sem rejtett véka alá. Elmondása szerint nem bánta volna, ha a kéziratból lefaragnak, azonban a kiadó a nagyobb oldalszámot és bevételt szem előtt tartva publikálta azt. Newell és a sorozat állandó forgatókönyvírója, Steve Kloves ezért jelentős faragásra szorultak, amit a rajongók is zokon vettek, de ahogy az írónő is egy alkalommal megjegyezte: nekik (nekünk) egy hatórás film se lenne elég, akkor is kérnénk a rendezői változatot. Dursley-ék vicces - de egyébként a történet szempontjából valóban felesleges - kalandja teljes egészében kimaradt, velük egyetemben, ahogy Bumfolt és a Weasley Varázsvicc Vállalat is, míg Kuporék szálát megkurtított. Hiába sok szempontból eklektikus a Tűz Serlege, mégis kerek egész filmmé állt össze Harryék negyedik éve.
Ezt a változékonyságot elősegíti a történet középpontjában lévő Trimágus Tusa (a magyar mennydörgő elleni összecsapás mindent visz), aminek révén még így is rengeteg új szereplő lép be a történetbe, akiket egy két és fél órás filmben értelemszerűen nem lehet kifejteni a meglévők mellett, akik jó részén most ütköznek ki először a hormonok. Szerencsére Newell jól ismeri nem csak a könnyed romantikát, hanem a bentlakásos iskolák világát is, éppen ezért a fiatalok csetlése-botlása a másik nem irányába nem csak megmosolyogtatóak, de mindenki számára ismerősek is.
Ez a fajta anglicizmus határozottan jól áll a filmnek, ami olyannal párosul, ami általában nehezen egyeztethető össze a brit kimértséggel: grandiózus látvánnyal. Most jelennek meg először a Star Warst és a Gyűrűk Urát idéző szédítő mélységek és magasságok, ahogy az egyre nagyobb fenyegetettség is a szereplőkre. Már egyértelműen eltávolodtunk a Columbus féle negédességtől a büntető munkákkal és tündérmanókkal, a halál már minden sarkon ott leselkedik, és várja, hogy lecsapjon a szereplőkre, azokból pedig van egypár.
A showt gyakorlatilag Rémszem Mordon és a szerepben tobzódó Brendan Gleeson viszi, míg a most először testi valójában feltűnő Voldemort talárját magára öltő Ralph Fiennes, néhol már a ripacskodás határmezsgyéjét súrolóan indulatos és rideg egyszerre. Az ifjak közül a későbbi karrierjét figyelembe véve Robert Pattinson maradhat meg az emlékezetünkben, aki szimpatikusan hozza Cedric Diggory karakterét, és Miranda Richardson is elbűvölően utálatos Rita Vitrolként, ellenben David Tennant nyelvnyújtogató Barty Kupora egyértelmű melléfogás (mellesleg a 10-esen kívül más Doctor Who színészekre is bukkanhatunk nemcsak itt, hanem az egész franchise-ban), de ez úgy általában a halálfalók megjelenéséről is elmondható. A nagyoknak most is csak egy-egy fontosabb jelenet jut, míg a főszereplő trió gond nélkül megbirkózik a szerelmi és baráti civódásoktól sem mentes karaktereikkel.
A Tűz Serlege mondhatni tökéletes átmenet Columbus szolgai másolatai és Cuarón burjánzó kreativitása között. Az előbbi színpadiassága éppúgy tetten érhető, mint az utóbbi olykor horrorisztikus tónusa, a Nagyúr testet öltése után például a gyerek napokig halálfejekkel álmodhat. Mindezek ellenére - vagy éppen ezért - a negyedik tanév egy igazi kaland, az elejétől a végéig.