Van abban valami megkapó, amikor veterán világsztárok összegyűlnek és bohóckodnak egyet. Korrektül működött ez mondjuk a Last Vegasban, még ha nem is váltotta meg a világot, jó volt látni a szebb napokat is megélt ikonokat. A nagy visszatérőkben is ott lappangott a lehetőség, hogy egy szórakoztató kaland legyen, kár, hogy nem igazán jött össze.
Max (Robert De Niro) unokaöccsével producerként dolgozik Hollywoodban. Legújabb filmjük óriási bukta, az elkészültéhez pedig egy gengsztertől vettek fel kölcsönt, aki viszont akarja látni a pénzét. Simlis hősünk ördögi tervet eszel ki: egy kamu mozit akar forgatni, amiben a főszerepre kinézett veterán sztár, Duke Montana (Tommy Lee Jones) saját maga végzi majd a kaszkadőrmutatványait. Az egyik jelenetben az öreg szépen feldobná a talpát, Max pedig felmarkolja a busás pénzt a biztosítótól. Igen ám, de Duke valahogy nem akar eltávozni az élők sorából.
Ez a sztori jó! Bőven akad benne potenciál, hogy egy remek, kissé morbid hangulatú vígjáték süljön ki belőle. Valami hasonlót tudtam volna elképzelni, mint az 1992-es, Robert Altman-féle A játékos. Jó humorú, mégis kellően sötét, már-már szatirikus darab, a filmkészítésről szóló "insider" stílussal. Ha közben színészóriások bolondoznak, az még jobban hangzik. A cselekmény első harmada ha nem is hozta ezt a színvonalat, mindenképp érdekesnek tűnt. Megvannak a filmes kikacsintások, épül a konfliktus, bonyolódik a helyzet. Kár, hogy ez a bonyolódás átmegy kreténkedésbe, amin végül el is hasal a végeredmény.
Egy ilyen történetben helye van a minimális drámának, tartalomnak, de George Gallo rendező egy ajtó-ablak vígjátékban gondolkodott. Nincs ezzel baj, azzal viszont már igen, hogy nem tudta jól használni az arányokat. A karakterek totál idióták, Max egy önző rohadék, unokaöccse naiv kiskutyaként követi, de Duke is csak elökörködik, míg a gengszter ordít vagy épp sír valamiért. Senkivel nem lehet azonosulni, egyikük sem szimpatikus és kvázi nem tudjuk minek drukkoljunk? Meghaljon Duke, vagy éljen? Pórul járjon Max, vagy megússza? Apropó élet-halál kérdés. A téma nagyjából úgy van ábrázolva, hogy semmi súlya, következménye nincs a történéseknek.
Olyan érzésem volt, mintha egy rosszul előadott Looney Tunes epizódot néznék, ahol a prérifarkas próbálja elkapni a gyalogkakukkot. Infantilis, elnagyolt, nagyjából ötéveseknek való humorral dobálózik a film. Értem, hogy nem veszi magát komolyan és a régi idők westernjeit figurázza ki, de Gallo olyan dolgokat lép meg, hogy az a kínosság magasiskolája. A direkt gagyi paródiahatást igyekszik elérni, de sokszor csak szimplán röhejes, amit látunk. A megoldások, pálfordulások már csak hab a tortán, egy huszárvágással a szőnyeg alá söpörnek minden problémát, illetve úgy viselkednek egy teljesen koncepciótlan filmjelenetet nézve, mint aki először lát mozgóképet. Nem kell, hogy mindennek értelme legyen, de a kulcspillanatokban nem lenne rossz minimális kohézióra utaló jeleket felfedezni.
Nem utáltam teljes szívvel A nagy visszatérőket, mert a hollywoodi közegnek, forgatásoknak megvan a varázsa, illetve akad egy-egy hatásos poén, de roppant bosszantó, hogy egy ilyen alapanyagból csak ennyit sikerült összehozni. Robert De Niro, Tommy Lee Jones és Morgan Freeman elszórakoznak, láthatóan élvezték, hogy kvázi azt csinálhattak, amit akartak, de nem biztos, hogy ezzel a néző jól jár. Sokszor járt azon az eszem, hogy ha mondjuk ezt a Coen tesók rendezik, abból egy szuper fekete komédia is kisülhetett volna. Persze kár ezzel fájdítani az ember szívét, mégis bosszantó, hogy csak egy bugyuta haknira futotta.
