A család kicsi kincse alkotóinak legújabb filmjének témája egy ideális, szebb világban már csak a régmúlt egyik elfeledett fejezete lenne. Valami, amin már rég tovalendültünk és magunk mögött tudtunk. Szép lenne úgy nézni ezt a filmet, hogy már csak röhögünk a korabeli emberek gondolkodásmódján, azon, hogy egy saját neméhez vonzódó egyén nem meri felvállalni nyilvánosság előtt beállítottságát, valamint azon, hogy micsoda különbségek voltak keresetet illetően férfiak és nők között. De ez így, ilyen formában képtelenség. Éppen ezért A nemek harca cselekménye hiába zajlik a hatvanas években, aktualitásából sajnos mit sem vesztett.

 

Filmünk főszereplője, Billie Jean King (Emma Stone) az egyik legjobb teniszező. Sorra nyeri a meccseket, viszi haza a trófeákat, a közönség állva ünnepeli őt, mégis, egy nap azzal szembesül, hogy hiába a hatalmas véráldozat, hiába az őstehetség és a munka, ő nem kaphatja meg azt a pénzbeli jutalmat, amit a férfisportolók megkapnak. Az indok egyszerű: ő csak egy nő, és mint olyan, a nagyközönség számára nem olyan izgalmas, mint hímnemű társai. Ez a felháborodást keltő makacs tény végül odavezetett, hogy egy egykori bajnokkal, Bobby Riggs-szel kényszerül lejátszania egy kvázi nemek közti csatát a teniszpályán, mely hiába tűnhetett amolyan "cirkuszt és kenyeret a népnek"-húzásnak a közönség szemében a magát hímsoviniszta disznónak tituláló Riggs bohóckodásának köszönhetően, mégis óriási téttel bírt. Ha King nyer, úgy az egész női nem nevében nyer. Ha pedig Bobby, hát akkor…Bebizonyosodik, hogy a nőnek a konyhában a helye és sehol máshol. Jonathan Dayton és Valerie Faris filmje ezt a harcot és a mögötte megbúvó érzelmeket, egyéb történéseket dramatizálja. 

 

A nemek harca, ahogyan a legjobb sportfilmek, szimultán több küzdelmet is megmutat. Egyet a teniszpályán és egyet a pályán kívül. King vívódása nem csak a sportban elért eredményeire és a meccs kimenetelére terjed ki, de miközben ő az évszázad mérkőzésére készül, addig a színfalak mögött szerelembe bonyolódik a fodrásznőjével - megnyitva ezzel saját maga számára újabb kapukat afelé, hogy megismerje önnön identitását és zavarossá téve érzelmeit. Dayton és Faris az ismerkedés és a tiltott együttlét jeleneteit megkapó intimitással vitte vászonra: ahogy King, úgy mi is kicsit belepirulunk a szituációba, Emma Stone pedig mindeközben eddigi pályafutása talán legnehezebb és legjobb alakítását viszi véghez. Ott hordozza magában azt az elfojtott frusztrációt, félelmet és izgatottságot. Visszafogottan játszik, úgy, ahogy eddig soha, de ez a visszafogottság meghálálja magát. Ügyes ez a lány, most már bebizonyította, hogy nem csak a csélcsap, vörösördög szerepe áll neki jól, de más is - ezek után pedig kíváncsian figyelhetjük, vajon megdobják-e őt még ilyen izgalmas szereppel. Az érem másik oldalát, harctéren való ellenfelét Steve Carrell formálja meg. Carrell szerepe alapvetően látványosabb, több lehetősége adódik arra a színésznek, hogy kivetkőzzön magából, bolondot csináljon magából a férfijogi élharcos troll karakterének bőrébe bújva. Senkit ne tévesszen meg azonban a szerep vicceskedése - ugyanúgy egy olyan tehetséges, értő színészt keresett Dayton és Faris az adott szerepre, ahogy tette azt Billie Jean esetében. Carrell remek drámai színész és kiváló komikus, jelen esetben pedig mindkettőből mutathat egy keveset: előbbire való példa gyanánt elég megnézni azt a rövid, de annál jelentőségteljesebb pár képkockát, amelyben a nagy mókamestert, Riggs-et látjuk, amint a meccs lefolyása után fáradtan, kicsit megtörten ül az öltözőben. Egyedül van, a show-nak vége, az ember, aki él-hal a sportért, most ismét - ahogyan a film elején - kimerülten és céltalanul mered maga elé. Apró pillanat, de fontos.

 

A nemek harca egy kétségkívül tanulságos film: tanulságos, mert mindig érdekes megnézni, hogyan vélekedtek a társadalmat érintő fontos kérdésekről az emberek. Tanulságos, mert megmutatja, hogy vannak célok, amelyekért bizony érdemes küzdenünk. Nem érdemes: egyenesen fontos. És szép, mert közben az egyén saját maga felismeréséről is beszél, bár talán éppen ez az a szál a filmben, amely hiába kulcsfontosságú, valahogy elüt a közegétől, nem éreztem igazán passzentosnak. Billie Jean szerelmi kapcsolata mintha még így sem kapná meg azt a súlyt, amit elvártam volna. Vagy legalábbis szűkölködik a film olyan jelenetekben, amelyekben visszatükröződne a szerelmi szál minden problematikussága, a bizonyos "másik fél" karakterívéről nem beszélve. Ezek azonban a film egészét nézve inkább számítanak apróbb hibáknak, semmint olyan problémáknak, melyek nagyban levonnának az alkotás értékéből. Szép teljesítmény ez így is, ezt be kell látnom.