Ha van valami, amire felhívja a figyelmet jelen tárgyalt filmünk az az - amit sok esetben hajlamosak vagyunk elfelejteni -, hogy mindenki, aki valaminek a megalkotására adja a fejét úgy vág a feladatának, hogy valami maradandót szeretne véghezvinni. Valamit, aminek segítségével megszólítja a befogadót. Ha az eredményt szét is tépik a kritikusok, szükségszerű szem előtt tartani: senki nem akar rossz filmet készíteni. Senki nem akar rossz zeneművet írni. Vagy rossz regényt alkotni. Van, hogy már magáért az alkotás folyamatáért, a közösségérzetért megéri elkészíteni valamit.
A nevem Dolemite egy alkotás folyamatáról szól, de legfőképpen mégiscsak Rudy Ray Moore-ról. Moore a hetvenes években fénykorát élő fekete férfi volt, aki kipróbálta magát a zeneiparban, dolgozott night clubban, lemezboltban, majd a nagy áttörést standup-osként érte el, amely keretén belül egy fiktív figurát, Dolemite-ot személyesítette meg. Dolemite egy nagyvilági strici volt, aki ott lépett a fehér ember tyúkszemére ahol csak tudott, numerában lepipálta magát James Bondot is és olyan dögös szöveget nyomott megállás nélkül (rímekben, ráadásul), hogy megőrjítette a nézőközönséget. Moore még a hetvenes években nagyvászonra adaptálta ezt a karaktert, ezzel megteremtve a blaxploitation-mozi egyik ikonikus figuráját. A nevem Dolemite ezt a sikertörténetet meséli el.
Fontos még az elején megjegyezni azonban, hogy ez nem egy hagyományos sikertörténet. Craig Brewer rendező filmje egy olyan ember történetét meséli el, aki nem látta meg azt (vagy csak másodlagosnak érezte), hogy ő maga nem feltétlen a legtehetségesebb alkotóművész, viszont a lelkesedése, a "semmiből-csakazértis-építünk-valamit"-mentalitása elvitte őt egy olyan úton, amelyet érdemes megismerni és továbbadni. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy tehetségtelen lett volna Moore. Rímjei nélkül a modern rapzene, mint olyan, nem létezne (nem hiába nevezik őt a rap keresztapjának). De - amiként az ebből a darabból is kitűnik -, filmet készíteni, történetet vizuálisan mesélni nem mindenki tud. Más részről: van, hogy nem is kell kifejezetten jó történetmesélőnek lenni ahhoz, hogy fel tudd venni a kapcsolatot a nézőkkel.
Az első ránézésre egy sematikus biopic-film száraz elemeit magán hordó Netflix-mozgókép igen könnyen képes meggyőzni azt is, aki pont ezen okokból fakadóan kissé ódzkodott a megtekintésétől. Ahogy haladunk előre a játékidőben és ismerjük meg hősünk motivációját, makacs jellemét, úgy lesznek a prekoncepciók szépen meg megcáfolva és válik világossá az, hogy amit látunk, az egy remekbeszabott komédia, ami mindezen felül hatalmas, vígan dobogó szívnek sincs híján. A tematikában és sztorijában valamelyest a szintén Scott Alexander és Larry Karaszewski által írt Ed Wood-ot idéző film nem Moore teljes élettörténetét tárja elénk, pusztán annak egy szeletét és jó érzékkel tényleg csak arra koncentrál, hogy miként kel életre ez a fiktív karakter, aki életét arra adta, hogy seggbebaszarintsa az arra érdemeseket. Szemtanúi lehetünk annak, amint az első isteni sugallat eléri Moore-t, amint lepingálja az első szövegeket (egy hajléktalantól "lopja" az ötletét a figurának), majd pedig annak is, ahogy házalni kezd a stúdióknál a filmötletével. A nevem Dolemite humoros epizódokban prezentálja ezeket a fontosabb állomásokat és folyamatokat, miközben valamit azért jó érzékkel és finoman csepegtet abból a korszellemből is, amelyben mindez megfogant. Moore a lemezeit eleinte csak fű alatt tudta elpasszolni egy bizonyos rétegnek (vulgáris nyelvezete miatt) és szembe kellett néznie azzal is, hogy az, amit ő filmhősként próbál képviselni, egyelőre nem állja meg a helyét az olyan karakterekkel szemben, mint mondjuk a Richard Roundtree játszotta Shaft (mert míg ez utóbbi legalább a törvényt szolgálta, addig Dolemite…well, egy strici). Moore-nak tehát úriasan fogalmazva széllel szemben kellett hugyoznia és úgy kellett keresztülvinnie nagy álmát. Szélmalomharc volt ez a javából.
A film pedig pont ott kezd el igazán erőre és lendületre kapni, amikor a filmes szál belép a képbe: onnantól kezdve, hogy összeverődik a stáb és megkezdődik a forgatás, Brewer és csapata jól eltalált gegekkel, sziporkázó dialógusokkal és alázatos, csupaszív színészi játékokkal örvendeztet meg bennünket. Eddig Murphy például tényleg rég volt ilyen jó, játékán mindvégig érződik az odaadás, a tisztelet és az őszinteség, miközben úgy nevettet hogy egy pillanatra sem nézi hülyének ezt az embert, akinek a bőrében tetszeleg - sőt. És talán ez utóbbi a legfontosabb: Moore az ő játékában egy kedvesen naiv figura, akiben megvolt az az eltökéltség, az a sajátos kreativitás és önszorgalom, amivel keresztül tudta vinni az álmát. Egy szeretnivaló figura, aki tömegekhez akart szólni, és aki szeretett volna egy kis hírnevet. Egy olyan ember, aki felrúg egy rakás szabályt, köztük a filmkészítés szabályait (bohózatot csinál a forgatókönyvben még realisztikus és intim ábrázolásmódot követelő szexjelenetből is), érezhetően nem tudott sokat a történetmesélésről, mégis, Murphy érezhetően végig a szívében hordozta őt. Ezáltal pedig mi is kénytelenek vagyunk imádni ezt a figurát és szurkolni neki végig, hogy képes legyen megcsinálni azt a szájbatoszott filmet.
Illetlen dolog volna azonban csak Murphy-t kiemelni egy olyan csapatból, amelyben ott van Wesley Snipes is, mint nagyképű, Polanski által is foglalkoztatott színész, akiből a Dolemite-film rendezője lesz. Snipes nem fél saját magából hülyét csinálni és játékával sikeresen bizonyítja, hogy nem csak a badass, faarcú akcióhősök megformálásához ért, hanem annál sokoldalúbb színész ő, tud ő bolondozni is ha úgy támad kedve. Affektálva beszélő karakterének minden megmozdulása sziporkázó és emlékezetes, gondoljunk akár az első jelenetére a klubban, vagy akár a szenvedő, majd lassan belenyugvó arckifejezésére a forgatást bemutató montázsban. Mellette a sokáig Jordan Peele partnereként ismert Keegan-Michael Key is tiszteletét teszi, mint színműíró, aki meg van győződve arról, hogy a Dolemite-tal éppen valami zseniálisat művelnek - a film az ő karakterével is nagyon jól bemutatja azt, hogy miként formálódhat, vadulhat egy alapvetően még jó koncepció valami mássá, valamivé, ami finoman szólva is rendhagyó és nem feltétlen közönségkedvenc. A hölgyek képviseletében tündöklő Da'Vine Joy Randolph pedig molett alakjával filmen innen és filmen túl is üzeni: a testsúly nem minden. A közte és Murphy közötti jelenetek pedig ha nincsenek is túlhangsúlyozva, mégis, a film végi jelenetük aranyos, kiérdemelt és a maga módján megható.
A nevem Dolemite tehát nem csupán Eddie Murphy nagy visszatérése a mozgókép világába, de egy szívvel-lélekkel teli szerelmes levél is azokhoz, akik foggal-körömmel ki akarnak törni és alkotni valamit, azokhoz, akik hallatni akarják a hangjukat. De mindezen felül, legfőképpen egy kibebaszott szórakoztató és csupaszív mozgóképes óda Rudy Ray Moore-hoz, Dolemite-hoz és ahhoz, amit ők képviselnek.