Chloé Zhao műve az idei díjszezon toronymagas favoritja, mégsem túlzottan mozgatott meg előzetesen A nomádok földje. A töménytelen mennyiségű elismerés mégis talán jelzésértékű lehet, valamit csak tudhat a film... és valóban.
Fern (Frances McDormand) egy iparvárosban élt férjével, mígnem az itt található gipszgyár bezárt. A hely kvázi eltűnt a föld színéről, még az irányítószáma is megszűnt. Nem sokkal később Fern férje meghal, így a nő eltervezi, hogy eladja minden ingóságát, vesz egy kisbuszt és afféle modern nomádnak áll.
Idén már volt szerencsém egy olyan alkotáshoz, mely első blikkre nem sokkal kecsegtetett, végül mégis rengeteget adott. Ez a film a Minari volt, melyben egy dolgos ázsiai család életébe nyerhettünk betekintést. A mindennapok csodájára, az apró örömök megbecsülésére fókuszáló szívmelengető élmény sokáig velem maradt, A nomádok földje pedig számos aspektusában hasonlít Lee Isaac Chung darabjára.
Jelen esetben is olyan koncepcióra épül a cselekmény, amit egy laikus, legtöbb esetben élből elutasít. Sőt, saját példámat elővéve valóban nem tűnik érdekfeszítőnek azt nézni, ahogy a főhős dolgozik, beszélget, eszik vagy épp egy vödörbe ürít. Nem állítom, hogy a gyakorlatban más a helyzet, de Zhao az első percektől kezdve tökéletes arányérzékkel épít hangulatot és álomszerű képekkel repít el a nomádok birodalmába. Fern szezonális munkákból tartja fenn magát, sosem marad huzamosabb ideig egy kommunával, rendszeresen úton van. Mintha nem találná a helyét, ugyanakkor mégis így érzi jól magát. Nincs szüksége házra, luxuscikkekre, csak a legalapvetőbb, létszükséglethez elengedhetetlen eszközökre. Útja során számos emberrel összehozza a sors, és mindenkinek megvan a maga története.
A rendezőnő készíthetett volna egy társadalomkritikus szatírát a kapitalista rendszer hátrányairól, vagy a kisember kiszolgáltatottságáról, de néhány mondatot leszámítva semmi ilyesmiről nem szól a fáma. Itt nem keseregnek a rosszul fizető munka és a kevés szabadság miatt. Teszik, amit kell és emellett is az élet élvezetére törekednek. Jóleső érzés látni, ahogy a kis társaság a tűz körül énekel, segítenek egymásnak, meghallgatják a másikat, mert néha ennyivel többet lehet adni a világ minden kincsénél. Zhao munkája csordultig van érzelmekkel, a dialógusok mesteri kontrasztban állnak a festői képekkel, mindezt pedig a lágy, időnként szívszaggató zongoradallamok koronázzák meg. Rengeteg emlékezetes jelenettel bír a film, melyet a főszereplő, metaforának is betudható útja, ingázása foglal keretbe.
Frances McDormand kétségtelenül uralja a képernyőt, mellette David Strathairn számít nagyobb névnek, ugyanakkor a filmben látható nomádok valóban ezt az életstílust követik, és ők teszik igazán autentikussá a végeredményt.
A nomádok földje lírai, minimalista alkotás, mely a visszafogott lehetőségeit varázsolja mély és magával ragadó élménnyé. Egyszerre szól a magányról, továbblépésről, a természet szépségéről, személyes kapcsolatokról. Az élet körforgása elevenedik meg Fern utazása során, ami talán segíthet rávilágítani arra, hogy miként maradjunk emberek ebben a világban.
