Hirdetés

A Pentagon titkai - Kritika

|

Avagy Az elnök emberei-prequel.

Persze nem az Aaron Sorkin nevével fémjelzett sorozatra gondolok - habár Bradley Whitford jelen esetben is fontos szerephez jut - hanem természetesen a Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével készült filmklasszikushoz, amely a Richard Nixon, amerikai elnök bukásához és (egyelőre példa nélküli) lemondásához vezetett az Egyesült Államok történetében. Alan J. Pakula mozija okkal a filmtörténelem egy kiemelkedő darabja, ahogy nem hiába elengedhetetlen tananyag kommunikáció és médiaszakon szerte a világban. Azt az elvet hangoztatja, mely szerint a hatalom és annak gyakorlói ellenőrizhetőek (avagy a sajtó, mint negyedik hatalmi ágként funkcionál), amiért a politikai elit a mai napig tart a sajtótól és ha módjában áll, igyekszik is ellehetetleníteni azt. Pakula mozija mellé pedig nyugodtan oda lehet sorolni mostantól Steven Spielberg vérprofi moziját is. 

Hirdetés

Szándékosan használtam vérprofi és nem mesteri jelzőt. Spielberg kétségtelenül az álomgyár egyik legnagyobb mesélője, aki mindent elért már a szakmában, amit csak lehetett. Viszont azoknak, akik még mindig azt a Spielberget várják, aki lenyűgözte őket, akár mesés kalandmozijaival (Indiana Jones-filmek, Hook, Jurassic Park), akár történelmi klasszikusaival (Schindler listája, Ryan közlegény megmentése), azok jó eséllyel csalatkozni fognak, elvégre a 70 felé közeledő Mestertől sem várhatjuk el a fiatalokat megszégyenítő virtuozitást és egyébként is, mit bizonyítson még?! A rendezőzseni már jó ideje beállt egy biztos, a középszerűségnél azért lényegesen nívósabb szintre, ami alá (hála a jó égnek!) képtelen esni, viszont az a bizonyos plusz is hiányzik alkotásaiból, amely igazán felejthetetlenné tenné őket. Ezen a mezsgyén belül is rendre ingázik, de munkáin egytől egyig érződik a több évtizedes szakmai profizmus és Ridley Scottal ellentétben ő rendre tudja azt is, hogy mit akar elmesélni, mire kívánja helyezni a hangsúlyokat. Példának okáért jelen esetben a film elején van egy jelenet, amelyben először láthatjuk együtt Tom Hankset és Meryl Streepet beszélgetni (aztán majd még jó sokszor). Nem csak a két színész legenda tűpontos játékán, hanem Janusz Kaminski most is első rangú képein, a jelenet megkomponáltságán érződik mindaz a szakmai profizmus, amiért a filmesek 90%-a a fél karját odaadná. És ez csak egy szimpla, beszélőfejes jelenet! Nem beszélve a film témájáról, amely hiába megtörtént eset és hiába történt majd 50 éve, még mindig fájdalmasan aktuális, talán még aktuálisabb is, mint valaha.

Ráadásul úgy, hogy Az elnök embereinek tényleges előzményeként szolgál, amelyet nem csak a záróképsorok alá húznak alá, hanem annak lényegi szereplője, a The Washington Post is és annak akkori szerkesztője, Ben Bradlee is, akit Pakula mozijában Jason Robards, itt pedig Tom Hanks alakít. 1971-ben ugyanis a The New York Times egy szigorúan titkos jelentésből közöl részleteket, amely szerint az amerikai kormány hosszú évek óta félre vezeti polgárait a vietnami háborúval kapcsolatban és amire a háborúba belefáradt társadalom érthető módon hevesen reagál. Éppen ezért a hatalom is berág és törvény elé citálja a napi lapot. A konkurens The Washington Post birtokába mégis eljut a több, mint 70000 oldalnyi jelentés, amelynek szerkesztőjén, Ben Bradlee-n (Tom Hanks) és a férfiak világában érvényesülni próbáló kiadóján, Kay Grahaman (Meryl Streep) múlik, hogy lehozzák azt, amellyel nem csak a sajtó és hatalom aktuális viszonyának határait feszegetik, hanem a jogi következményekét is.

Spielberg filmje többek között éppen azért annyira erős, mert nem csak a sajtó szerepét hangoztatja, az ilyenkor szokásos "le kell hoznunk, az igazság nevében!" frázisokat puffogtatja (noha Mr. Hanks azért elsüt párat), hanem tényleg körbejárja annak minden lépését: a kényszerű hírversenyt, az üzleti és hatalmi érdekeknek való megfelelést és behódolást, az oknyomozói munkát, a jogi következményeket. Szerencsére viszont mentes attól a szárazságtól is, ami a Lincolnt jellemezte, lévén nem tisztes távolból figyeli az eseményeket. Témájából adódóan képtelen lenne rá.

Másrészt karakterei is sokkalta elevenebbek, mint a már említett történelmi mozi esetében, nem csak "közelségük" okán, ugyanis érthetőek a figurák szempontjai: a temérdek tehetséges sorozat és karakterszínész (Michael Stuhlbarg, Sarah Poulson, Jesse Plemons) közül igazán csak Bob Odenkirknek jut érdemi súly és szerep, Hanks jobbára most is Hanks marad, viszont az ő szemlélete, az "igazság mindenek felett" ars poeticája is érthetővé válik, a film igazi aduásza viszont még szép hogy Meryl Streep. Sokan nehezményeztek az Akadémiára az Oscar kapcsán, mondván biztosan ismét a neve miatt jelölték most is, de végignézve A Pentagon titkait, azt kell mondjam, nagyon is jogos az a 21. nomináció. Kay karakterfejlődése, érvényesülni próbálása a férfiak világában és saját hangjának megtalálása akarva-akaratlanul is jól rezonál a szexuális zaklatási botrányoktól megtépázott férfielvű társadalom (morális) bukására, és a nők egyre tudatosabb hangadására. Ezt sajnos a film végén Spielberg egy hosszas képsorban még el is nyújtja, hogy garantáltan átmenjen az üzenet, de ez nem változtat azon, hogy Streep és figurája most is fenomenális, ahogy nőként nem tudja, hogy mitévő legyen, vagy a film egyik legjobb jelenetében férfi tanácsadói gyűrűjében próbáljon meg rájönni a saját szerepére az egészben. (Nem hiába volt az egyik forgatókönyvíró nő.)

Emellett még ma is aktuálisak a kérdései, akár a Trump-adminisztráció szemszögéből nézzük külföldön, akár az Orbán-kormányéból belföldön. Ha most meghunyászkodunk a hatalom előtt, akkor máskor is megfogunk? A sajtónak az államot kell szolgálnia elsősorban, vagy az állam aktuális megformálóit? Ezek folyamatosan felmerülnek minden társadalomban, amelynek érvényesülése viszont szemmel láthatóan nagyban függ az emberek elhivatottságán és Spielberg ezekre adja meg sokszor didaktikába csúszó válaszait, viszont ezzel együtt bevisz minket a korabeli sajtómunkálatok legapróbb részleteibe. Egy újságírónak, vagy a szakma iránt érdeklődőnek különösen üdítőnek hathat, ahogy Spielberg végigviszi a nézőt a munkafolyamatokon a forrás felkutatásától kezdve, a korrektúrázáson, szerkesztésen, nyomdába kerülésen keresztül a jogászokkal vívott csatákig. 

És ettől is izgalmas filmje! Hogy a szavak szintjén képes kibontani a konfrontációt - még ha a vietnami felütés puskaropogásai a Münchent is juttatja az ember eszébe - mindezt érdekes, hovatovább izgalmas karakterek mentjén, miközben Kaminski hol dokumentarista, hol elegáns képei és John WIlliams lágy, szinte észrevétlen zenéje asszisztálnak a látottakhoz, amely ha nem is feltétlenül hangos, de erőteljes kiállás a sajtószabadság mellett éppúgy, mint a nők egyenjogúságáén. Ezekkel pedig elmondható, hogy teljessé válik a "Watergate-trilógia" (A Pentagon titkai, Az elnök emberei, Frost/Nixon), amelynek morális mondandóját a jelen kor társadalma is végre magáévá tehetné és szükségtelenné válnának az efféle alkotások. Viszont akkor nem bizonyosodhatnánk meg a Steven Spielbergek szakmai profizmusáról és társadalmi érzékenységéről, amitől viszont mi válnánk kevesebbé.

A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban látta. A Pentagon titkai Magyarországon február 22.-étől látható a Freeman Film gondozásában. 

A Pentagon titkai

Kinek ajánljuk
  • Újságíróknak és a sajtószabadság híveinek!
  • Nőknek!
  • A történelmi filmek kedvelőinek!
Kinek nem
  • Akik nem szeretik Spielberg didaktikusságát!
  • Ha az efféle mozikat túlságosan száraznak tartjuk!
  • Akik szerint helyén van, ha az államhatalom mindent szabályozni akar!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.