Ebben az ínséges időszakban minden film megváltásként hat, főleg, ha az egyedi ötletből születik, mint ez a spanyol thriller. Ők rendre meg minket tudnak örvendeztetni olyan különlegességekkel, mint anno a Julia's Eyes, A hulla vagy épp az Amíg alszol. A platform szintén érdekesnek ígérkezett és nagyjából azt is adta, amire számítottam.

Goreng (Ivan Massagué) önként bevonul fél évre, egy gödör nevű helyre. Az épület egy ki tudja milyen magas börtön, aminek minden szintjén két ember él, egy hónapig összezárva. Teljesen véletlenszerű, hogy ki hányadik emeleten tartózkodik, havonta ez úgyis változik. A fentiek minden nap leküldenek egy hatalmas asztal ételt, amiből mindenki kénye-kedve szerint falatozhat. Hősünk igyekszik alkalmazkodni, majd saját kezébe venné a gyeplőt.

A szinopszist olvasva mindenkinek beugorhat az ehhez hasonló társadalmi horror/thrillerek zsánere, olyan képviselőkkel, mint a Kocka vagy a Circle, de eszembe jutott még a 2001-es német A kísérlet is. Ez teljes mértékben helytálló, megvan az érdekes alapkonfliktus, az ingerszegény, paranoiával teli környezet, illetve az ismeretlen misztikuma. A főhőssel egyetemben semmit nem tudunk a helyről, csak szeretnénk túlélni. Szépen lassan derül ki, hogy hány szint van, kinek mi a szerepe ebben a játékban, mik a szokások, illetve hogyan lehet a legjobb módszerekkel kijutni. Goreng társát hívjuk Mr. Nyilvánvalónak, ő fekteti le az alapokat, hogy aztán szépen fokozatosan szabaduljon el a káosz. Túl sokat nem időzünk egy szinten sem, a cselekmény inkább ízelítőket ad, majd apróbb montázsok segítségével meséli el, hogy telik egy hónap. Mondanom sem kell, mindegyik fontosabb állomásba betekintést nyerünk, a bőség zavarától kezdve a totális kiüresedésig. Igyekszenek szemléltetni, hogy egy-egy helyzetben mi lehet a helyes, a helytelen, valamint a reális reakció. Szeretem az olyan filmeket, ahol a néző is lehetőséget kap arra, hogy belegondoljon, ő miként alkalmazkodna, mit tenne az adott szituációban.

Akadnak érdekes mellékszálak, melyek közül a leglényegesebb egyértelműen Miharué (Alexandra Masangkay). A nő, aki a lányát keresi, ezért ráül az asztalra és folyamatosan halad egyre lejjebb, hogy megtalálja. Jól hangzik, de sajnos elég sok helyen bele lehet kötni logikailag. Olyan megválaszolatlan kérdésekkel találjuk szembe magunkat, amik kifejezetten zavaróak és nem illenek egy egyébként jól felépített és kreatív alkotásba. A platform ugyanis tényleg sokat markol. Szerencsére nem fog keveset, de azért messze nem olyan okos, mint aminek mutatja magát. A gödör egyértelműen a társadalmi ranglétra szimbóluma, egy kapitalizmusfricska, hogy a felsőbb osztálybeliek miként szarnak szó szerint az alattuk elhelyezkedőkre. Ott lenne a szociális együttérzés csírája, hogy összefogással és kompromisszumokkal egyenlő javak jutnának mindenkinek, de az ember gyarló és nem szereti, ha megkötik a kezét. Lehet, csak én vagyok így ezzel, de az utolsó harmadban egy enyhe bibliai utalást és Jézus-szimbolikát is felfedezni véltem abban, ahogy Goreng rászánja magát egy bizonyos döntésre. A zárás nyitva hagyja a sztorit, ami bátor húzás. Itt sem sült el rosszul, mégis némi hiányérzetet hagyott maga után.

A Platform erőteljes, elgondolkodtató és érdekes darab. Aki kedveli a társadalmi vonatkozású paranoiathrillereket, az ne hagyja ki. Gyomor mindenképp kell hozzá, mert meglepően brutális és erőszakos a film, de valahol ez érthető egy ilyen helyzetben. Nem mindig a legkövetkezetesebb és kicsit talán sok dolgot akar egyszerre, de mindenképp érdemes alámerülni ebbe a gödörbe. Ki tudja, talán rájövünk, milyen emberek is vagyunk valójában.