Felvágásként hathat, de olyan történt ennek a filmnek a kapcsán, ami már régóta nem fordult elő velem sajtóvetítés kapcsán: mindenfajta előismeret nélkül ültem be rá két mozi között. Ez a "luxus" manapság már ritkán adatik meg, és az egyszeri kritikus el is felejti milyen az, amikor teljesen szűz szemmel néz egy filmet, mindenfajta prekoncepció, vagy előítélet nélkül. Így még azt is megbocsájtja, ha a film nem túl jó.
Már a kezdő képsorok jelzik, hogy itt valami nem lesz rendben. A kamera fekete-fehérben egy feldúlt udvart pásztáz, majd szépen elkezdi totálban mutatni azt kihalt, kelet-európai falucskát, ahol mindez történt és az operatőr szépen a faluról elkezd a közeli rétre, majd annak közepén álló fára fókuszálni. Mindeközben a kép is fokozatosan kiszínesedik, az addig hallható jiddish nóta fokozatosan átmegy a nagyzenekar nagyívű és hatásvadász játékába, mindez alatt pedig egy idős férfi mesél egy fiúról és egy lányról, és az ő olthatatlan szerelmükről.
Hogy miért írtam le a film első, közel három percét ilyen részletesen? Mert már itt szembeötlik a laikus nézőnek, hogy mennyire szerencsétlen párosítás, ahogy az európai filmekre jellemző líraiságot felváltja a hollywoodi giccs. A sztori egyébként több idősíkon játszódik, ami egy romantikus regény körül játszódik: a könyv szerzője próbál közel kerülni sohasem látott fiához, miközben a művéért rajongó műfordító családi kálváriáján - elsősorban a kamasz lányén - kereszt felelevenedik a regény története az elsöprő nagy szerelemről, amelytől az író még idős korában is szenved.
A film készítői az adaptáció során - merthogy adva volt az írott alapanyag - lényegében minden létező hibát elkövettek, amit csak ellehetett, noha valószínűleg az eredeti írás sem szűkölködött a giccsben. A karakterek csak végletekben képesek beszélni, a szerelmet hihetetlen mértékben túlmisztifikálják benne, mindemellett a két történetszál közül a kamaszlány (a bájos Sophie Nélisse A könyvtolvaj után ismét könyvek után kajtat) "kálváriája" egyértelműen kidolgozatlan és a második félidőben szinte szerephez sem jut. Emellett ezt az egyszerű szerelmes történetet elképesztő módon túlbonyolították a minden koncepciót nélkülöző idősík váltásokkal. A készítők amellett, hogy komolyan gondolták az egész filmet, nem egyszer a nézőket is teljesen hülyének nézik és folyamatosan előre utalgatnak, majd utána még szájbarágósan el is magyarázzák, hogy az is megértse, aki esetleg bealudt volna rajta.
Utóbbi viszont képtelenség, mivel pont a fentiek miatt képes odaszögezni a figyelmet és fenntartani azt az ígéretet, hogy van érdemi mondanivalója készítőknek - a befejezés a korábbiak fényében még visszafogottnak is mondható - a két legenda, Derek Jacobi és Elliot Gould kettőse és sziporkái pedig kárpótolják a nézőt Gemma Arterton teljesen miscastjáért. Pont a történet központi figurájaként, mint lengyel bevándorló és eszményi, idealizált nő teljesen hiteltelen és irritáló, így a film alapjaiban dől össze.
A szerelem története a totális túlzások filmje, amiben mindent túlhúztak a készítők, amit csak lehetett, de ebben mégis rejlik egyfajta szórakoztatási faktor, még ha az teljesen szembemegy a készítői szándékkal. Ráadásul tipikusan az a mozi, amit nem elég egyszer látni, hogy megértsd minden aspektusát, ami egy romantikus filmtől rendkívül szokatlan. Az már más kérdés, hogy a filmtől kapott cukormérgezés végett az életben nem akarunk újrázni belőle.