Hirdetés

Pilot: A Szökés

|

Hosszú évek csendjét megtörve támadt fel hamvaiból, a sorozatozási szokásokat egykoron újradefiniáló Szökés. A recept látszólag változatlan, ahogyan bája sem csorbult. A kérdés csupán az, hogy mire is lesz ez elég 2017-ben?

Hirdetés

Mindennemű direkt sértést félretéve szeretném azt előrebocsátani, hogy (nagy levegő:) a Prison Break közel sem volt olyan jó sorozat, mint amennyire az emlékeink mára felmagasztalták. Igen, tudom. Tudom, hogy most sok Olvasó felszisszen és a nevemet átkozva rázza az öklét, amiért szegény, meg nem értett szériával ilyen méltatlanul bánok, de vállalom. Vállalom, mert habár valóban borzasztó nagy potenciál volt a Szökésben, egyszerűen mégsem hunyhatunk szemet afölött, hogy bármennyire is szerette volna velünk elhitetni az ellenkezőjét, végül képtelen volt többnek lenni egy idejekorán kidurrant, parasztvakítóan nagy lufinál.

Hirdetés

Az első évad látszólagos zsenialitása után, még a kissé döcögős másodikat is mosolyogva lenyeltük, ám a harmadik szezon már nem csak a Sona éghajlati hovatartozása miatt izzadt annyira, amennyire. Ott folyt a víz a készítőkről és bizony rólunk, nézőkről is literszámra. Mert habár az írósztrájknak hála az évad végül megcsonkult, sajnos még így is pont tizenhárom résszel lett hosszabb, mint amit az írószoba kreativitása megindokolt volna. Ugyanakkor még volt, pontosabban lehetett volna visszaút az alkotói mélypontról; csak hát a Prison Break olyan gondosan hozzászoktatta az egyszeri tévénézőt az évről-évre drámaian zuhanó színvonalhoz, hogy egy, a zárást érintő minőségi előrelépés, már mindannyiunkat csak összezavart volna.

Édes istenem, az a negyedik évad. Csak kapkodtam a fejem azon az ipari mennyiségű triviális blődségen, amit az írószoba kreativitás címszó alatt összehalandzsázott. Ha már a történet gerincét egy ennyire nevetséges és valószínűtlen alapra helyezték, legalább szórakoztató lett volna, de még az sem. Baromság volt az elejétől a végéig, a padlótól a plafonig. Mindezek ellenére aztán mégiscsak kapott egy aránylag pofás és (megmerem kockáztatni a jelzőt:) szép lezárást, amit aztán úgy húztak le a fogyasztó jó ízlésével és türelmével együtt a Final Break-el a budin, mint annak a rendje. És habár Michael már kétszer is meghalt, most hét évvel később mégsem halott. Ne már.

Igazából azért is kezdtem ekkora kitérővel a mondandómat, mert egyrészt fontosnak véltem tisztába rakni az előzmények milyenségét, hiszen bármennyire is áll meg állítólag az elkövetkező kilenc rész a saját lábán, azért valahol mégiscsak a korábbi évadok hivatottak az új kezdet alapjául szolgálni. Másrészt pedig, mert férfiasan bevallom: nem egyszerű érdemben nyilatkozni erről a startról. A játékidő javát értelemszerűen az új status quo megalapozása nyelte el, a koncepció, ha ugyan csak nagy vonalakban is, de felvázolásra került, a karakterek pedig szépen el lettek helyezve a táblán.

Lincoln példás balekhoz hűen persze, hogy megint lekvárban, a Final Break-ben történtek értelmében egyébként szökevénynek minősülő Sarah, idilli családi életet él a kertvárosban, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez, ha az ember úgy dönt inkább hazamegy háztartásbelinek, mert nincs kedve a börtönhöz. T-Bag dacára annak, hogy gondosan összeügyeskedett bűnlajstromát már régen halálbüntetéssel kellett volna jutalmazni, most egy jóakarónak köszönhetően, mégis frissen szabadul. C-Note muszlim lett, mert hát valakinek annak is lennie kell a csapatból, ha már a cselekmény java a közel-keletre lett pozicionálva, Sucré pedig Sucré, és mint olyan, nyilván ő az ügyeletes humorforrás. És persze egy relatíve friss fénykép tanúbizonysága szerint, Michael is köszöni jól van. Aztán minden olyan gyorsan történik, hogy olyat még nem láttunk a Szökésben, mert másnapra már abban a jemeni börtönben is vagyunk, ahol a felgöngyölített nyomok szerint hősünk raboskodik.

Habár a nagy visszatérés közel sem szólt akkorát, mint amekkorát illett volna, a végeredmény még úgy is jelesre vizsgázott szórakoztatásból, hogy olyan gazdag, az országosok létező összes kliséjét megvillantó eszköztárral operált, hogy az még a CW-nek is megülte volna a gyomrát. Persze már csak azért sem szabad haragudnunk a kezdésre, mert mérget vennék rá, hogy nem volt olyan korábbi néző, majdani ellendrukker, aki, ha ugyan csak titokban is, de ne lúdbőrzött volna az intro felcsendülése, vagy egy-egy ismerős arc felbukkanása közben. Mert hát ez az évadnyitó tulajdonképpen éppen erről szólt: egy múltidéző visszakacsintás, vagy ha úgy tetszik summázó gyorstalpaló, az aktualitás előrevetítésével.

Igen ám, és pontosan ezért is fájdalmas annyira az olyan nemtörődömségből eredő kínos öncáfolat, mint például az epizód legelején látott sírkő (egy, és kettő) dátumozása; amivel egyrészt a sorozat már kapásból szembe megy önmaga relevanciájával, másrészt pedig gondolom nemcsak engem bosszantanak az ilyen nüansznyinak tűnő, de a hitelesség szempontjából igenis kardinális momentumok. És ez az ominózus temetős pillanat csak egy, a tengernyi egyéb szépséghibából; hiszen sem az ügyesen adagolt nosztalgiafröccsök, sem pedig az ismerős arcok nem mentik fel a sorozatot a kínos dialógusok, a kapkodós és vérszegény történetvezetés, illetve a megannyi megkérdőjelezhető logikai malőr súlya alól. Mivel a Szökés mindig is előszeretettel nézte tök hülyének a nézőit, mindezek után teljesen jogosan, de annál reménytelenebbül merül fel bennünk a Final Break funkcióját firtató milliós kérdés: Az újabb bőr lenyúzásán kívül, volt-e bármilyen egyéb hordereje az ott látottaknak? Hiszen akkor most melyik befejezés következményeit is látjuk? Azt ahol Michael-t végül valóban a betegség győzte le, vagy ahol olyan tetemes áramütés áldozata lett, amiből nemhogy visszaút nincs, még a túlhangsúlyozott nyitott koporsós ravatal is képtelenség? Persze e kérdésre már maga a pilot hivatott megadni a választ, és habár igyekeznek is viszonylag hamar rendet rakni a fejünkben, azért azzal, hogy a rész eleji montázsban az egyik variáció kerül bemutatásra, majd nem sokkal később egy Lincoln-Sarah párbeszédben mégis megcáfolják azt a másik felemlegetésével, nem vagyunk beljebb.

Mindenesetre a jó történethez szükséges potenciál, már csak az aktuálpolitikából is leheletnyit merítő, terrorizmus sújtotta környezet miatt is adva van; ahogyan a múlt, és ezzel egyidejűleg a létező összes anomália feloldásában is bőven van puskapor. A Szökésnek, mint a cliffhangerek teljhatalmú urának pedig sohasem kellett a szomszédba mennie ahhoz, hogy ha ugyan izzadva is, de megtartson egy konstans feszültséget, vagy önmagát érdekessé téve vonja el a figyelmet saját hiányosságairól.

Pilotkritika: A Szökés

Kinek Ajánljuk
  • A nosztalgia szerelmeseinek
  • Régi és új nézőknek egyaránt
  • Mindenkinek aki régen részese volt a Prison Break és a Lost térhódításának
Kinek Nem
  • Akinek bántja a szemét az országos sorozatok megannyi gyermekbetegsége
  • Aki sohasem élte a sorozatot
  • Akinek az elmúlt tíz év sorozatdömpingje túl magasra tette az ingerküszöbét
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.