Klaus, Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor, Pinokkió. Három cím a Netflix Animations stúdió égisze alól, melyek közül az előbbi kettő már bizonyított, utóbbi pedig hamarosan bizonyíthat, hogy a világ talán legnagyobb streaming-szolgáltatója az animációs tartalmak gyártásához is ért. Legyen szó Sergio Pablosról, Richard Linklaterről, vagy épp Guillermo del Tororól, a Netflix szabad teret hagy nekik az alkotói folyamatban, és az utóbbi évek filmtermését elnézve, ez egész jól sült el. A sort ezúttal az Oscar-jelölt (Volt) és Oscar-díjas (Hős6os) Chris Williams új rajzfilmje, A tengeri fenevad folytatja, ami sem a vizuális eszközeivel, sem az érzelmekkel nem spórol.
Moby Dick, Így neveld a sárkányodat, A Karib-tenger kalózai. Ismét három címmel nyitom a kritika újabb bekezdését, ám most nem Netflix-tartalmakról van szó, mint az előbb, hanem inspirációkról. Inspirációkról, melyek akarva-akaratlanul visszaköszönnek A tengeri fenevad szomorkás, mégis felemelő történetében. A cselekmény fókuszában egy tengeri szörnyeket űző vadászhajó, az Elkerülhetetlen legénysége áll, akik a fenevadak elleni évszázadok óta tartó háborút vívják több-kevesebb sikerrel. A kapitány, Crow (Jared Harris) féktelenül gyűlöli ezeket a lényeket, ami javarészt személyes bosszújából fakad. Legénysége, élen a fogadott fiával, Jacobbal (Karl Urban) jóban-rosszban kitart mellette, ám az egyik összecsapást követően, és egy kislány, Maisie (Zaris-Angel Hator) feltűnésével árnyalódni kezd a kép, miszerint nem olyan biztos, hogy az igazi szörnyek a víz alatt rejtőznek…
Ismerős sztori, sokszor látott tanulság. Williams azonban tisztában volt a korlátaival, és erre alapozva összerakott egy lélegzetelállító látványmozit (igen, szándékosan fogalmaztam így, mert ez a film a nagyvásznon ütne igazán nagyot), ami ezzel együtt nem csak, mint vizuális ingerforrás működik, de története szívet melengető, üzenete fájóan aktuális, a karakterei szerethetőek (azzal együtt, hogy egyikük sem hibátlan) és a humorral is jól bánik.
Nem akar világot megváltó megfejtésekbe bocsátkozni, mint ahogy azt a Pixartól - egyébként általában zseniális tálalásban - megszokhattuk, pusztán elmesél egy távoli királyságban játszódó történetet, ahol a háborúskodás és a gyűlölködés valódi kiváltó okára már igazából senki nem emlékszik. Megmarad a mese drámai súlya és tétje, viszont nem hagyja a nézőt bizonytalanságban, hanem felemeli, és a maga kissé didaktikus módján tesz pontot az események végére.
A tengeri fenevad a sematikus alapkoncepció ellenére szinte bármelyik korosztálynak ajánlható, témájában megszólítva érezhetik magukat a gyerekek és a felnőttek egyaránt, sőt egy-egy jelenetben kifejezetten kendőzetlenül ábrázolják a fizikai fájdalmat, ami elég szokatlan egy ilyen filmben. Nem tehető a legmagasabb polcra az animációs mesék között, de egy rendkívül értékes alkotásról van szó, amibe időről időre könnyedén el lehet merülni fenevadostól, kalózostól, mindenestől.
