Áldozatára váratlanul csap le. Hatalmas kalapáccsal, először csak egyet, majd még egyet - hiszen még nyeglik a padlón a saját vérében. A furcsa, görnyedt testalkatú mészáros röfögésszerű hangot hallat, majd szépen behúzza a holttestet egy kis elkülönített helységbe, melyet mi még csak messziről látunk és amelynek fala tele van aggatva állati csontvázakkal. Az ajtó bezárul. Bőrpofa bemutatkozott.
John Carpenternél kellemesen lúdbőröztető érzés előzi meg Michael Myers eljövetelét, az a fajta jeges rémület, ami szinte jólesik. Majd azt a szívbajt hozza ránk, ami után megkönnyebbülten felsóhajtunk és talán felnevetünk. Tobe Hooper viszont - Isten nyugosztalja - Bőrpofát és elfajzott családját úgy szabadítja ránk és szerencsétlenül járt szereplőire egyaránt, hogy abban nincsen köszönet. Azaz van, csak épp azt a köszönetet kicsit elcsigázottan dadogjuk a stáblista gördültével. Mert legyen kimondva kismilliomodjára, hogy A texasi láncfűrészes mészárlás egy istenverte remekmű. A legmocskosabbik, legkellemetlenebb fajtából, amit rossz nézni, de vagy velünk van a baj, vagy a film tud valamit - képtelenek vagyunk levenni róla a szemünket és képtelenek vagyunk megszabadulni az emlékétől.
Pedig ha messzebbről nézzük, szinte kliséhalmaz az egész: koszlott benzinkút, autókázó fiatalok, egy út, mely rémálomba fúl, még mielőtt egyébként egy szemernyi reményt láthattunk volna arra, hogy jól sül el bármi is. A nyitó képsorok gondoskodnak erről a balsejtelemről: karóra felkent, rothadásig aszalódott férfi, egy hátára fordult tatu, a rádióból pedig sokkoló halálhírek sorjáznak. Mintha itt lenne a világvége, pedig dehogy: 1974-et írunk. A helyszín pedig Amerika eldugott, elbaszott hátsóudvara, ahol olybá tűnik, hogy összeverbuválódott az igazi aljanép. Hőseink pedig belemennek mindennek a közepébe teljesen gyanútlanul, teljesen ártalmatlanul. A legrosszabb pedig, hogy semmi biztonságérzetünk nincsen, ahogy ezt teszik. Nekik sincs. Nincs fogódzó, jöjjön az akár egy deus ex machina, egy dramaturgiai jócselekedet, vagy egy becsületes, megbízható karakter formájában. Tobe Hooper mindenkitől elveszi még a remény utolsó morzsáját is és kegyetlen mosollyal az arcán tapos a szívünkön.
Persze a kortársak közül tud kegyetlenkedni a Rob Zombie is, ha arról van szó és ne is feledjük, hogy a zenész/rendező filmes pályafutására meglehetősen nagy hatást gyakorolt Hooper mozija. Hooper filmje elöljáró volt ebben az egész extremitásban és az amerikai, filléres exploitation-ben. Fésületlen, mégis átgondolt. Kaotikus, agresszív - mégsem túltolt, mégsem öncélú. Nem okádja magából tonnaszámra a vért, de az erőszak, a brutalitás hevesen az arcunkba furakszik, miközben nyugtalanító effektusok garmadájával baszogatja az érzékszerveinket. Érdemes itt szót ejteni a filmzenéről, mely nem is annyira zene, inkább "zene", és amely mellőz minden hagyományos effektust. Zörejek alkalmazásával kelt kellemetlen érzést a nézőben, nehogy egy pillanatra is úgy érezze, kényelmesen hátradőlhet a székében.
A texasi láncfűrészes mészárlás durva film, amely kevésbé a történetével, a cselekményvezetésével, mint inkább a képi hatásokkal és a nyers erőszak ábrázolásával hódít magának teret még most is a műfaj klasszikusai között. A képi világ valahol a dokumentarista stílusban eredeztethető (nem véletlen: Hooper doksiknál kezdte pályafutását), amely csak még jobban elhatároltatja magát az olyan kifinomultabban kidolgozott zsánerfilmektől, mint amilyen Carpenter Halloween-ja, vagy Craven Rémálom az Elm utcában-ja. Végtére is Hooper gonoszképe szöges ellentétben állt egyébként is az említett filmekével: nála nem egy misztikus, megfoghatatlan figura tört hőseink életére, hanem maga az elkorcsosult ember, aki ott állhat bármelyik út szélén, stoppolásra készen. Hogy aztán eszelős tekintettel vágjon bele a karodba a saját bicskáddal. Egy szörnyet legyőzhetsz, majd ha ezt megtetted, hátradőlhetsz, megcselekedted. De az embert magát? Amelyik ott vicsorog rád egy ebédlőasztalnál? Röhög és habzik a szája és hiába könyörögsz neki, hiába próbálsz a lelkére hatni, hiábavaló minden, mert elmentek neki otthonról. De mégis: ember az is. És ez a tény rémisztő. Hooper persze nagy adag groteszkkel önti nyakon egyes jeleneteit, például az ominózus vacsora-szcénát, amiben a félholt, kerekesszékes nagypapával próbálják agyoncsapatni szegény lánykát. Nagypapa pedig hiába próbálkozik, a kalapács mindig kiesik a kezéből. Vicc ez, amelyen való nevetés közben valahogy megakad a torkunkban valami. Groteszk, illetve már-már költői pedig az, ahogy Bőrpofa táncikál a láncfűrészével a felkelő nap sugaraiban, majd beköszönt a végefőcím.
A legnagyobb filmek ismérve, hogy évtizedek múltán is hatással vannak a befogadóra. Ez a film pedig minden átkozott, eszeveszett képkockájával ezt teszi. Sokkol, felkavar, naná. Vagy ahogy a korabeli előzetes narrátora mondta: "after you stop screaming, you start talking about it". Tobe Hooper, nyugodj békében. Filmedet életedben is sokan kivesézték és kibeszélték, becsülték és szerették - ezután sem lesz másként. Az a rohadt láncfűrész mindig berregni fog.