Park Chan-wook neve talán annak is mond valamit, aki alapvetően nem szereti az ázsiai, azon belül is a dél-koreai filmeket. A rendező méltán legismertebb filmje a bosszú trilógiájának középső darabja (A bosszú ura és A bosszú asszonya mellett), a 2003-as Oldboy, legutóbb pedig a szintén kiváló A szobalánnyal rukkolt elő még 2016-ban. A titokzatos nő azonban nem ezekre a művekre hasonlít, hanem egy kevésbé ismert alkotásához, ami a Cyborg vagyok, amúgy minden oké címmel jelent meg. Egy biztos, újfent igazán különleges élményben lesz része a nézőnek, ha bevállalja ezt az utazást.
Hae-jun (Park Hae-il) rendőr, egy hegymászós balesethez hívják, hogy vizsgálja ki az ügyet. Látszólag minden egyértelmű, ám hősünk ki szeretné hallgatni az áldozat feleségét, Seo-rae-t (Tang Wei). A két fél egyre közelebb kerül egymáshoz, ami további bonyodalmakhoz vezet.
A Cyborg vagyok, amúgy minden oké egy helyenként zavarba ejtő, furcsa, de nagyon érzelmes tabló volt két szeretni való különcről és A titokzatos nő is hasonló stílusban mozog. A rendező ezúttal nem nyúl naturalista erőszakhoz, nincsenek álleejtő fordulatok és a krimis köntös is inkább egyfajta keretként szolgál, ebben az alapvetően romantikus történetben. Persze Park Chan-wookról van szó, így a műfaji besorolást nem lehet ennyivel leredukálni.
A romantika és a nyomozás mellett akadnak bőven drámai és komikus elemek, így kiadva egy hihetetlen változatos egyveleget. A cselekmény első fele egészen elképesztő iramot diktál. Kicsit furcsálltam is, mert rengeteg a megjegyzendő név, a konfliktus minden percben más arcát mutatja és a két főhős közt is pillanatok alatt kialakul a vonzalom. Persze ez utóbbi nem feltétlenül egyértelmű, Seo-rae ugyanis gyanúsítottként megvillantja a noiros femme fatale énjét, így nem tudhatjuk, hogy csak megjátssza magát, vagy tényleg érez valamit Hae-jun iránt. Később erre egyértelmű választ kapunk, ám addig számtalan módon kerül más megvilágításba mind az ügy, mind a két főszereplő kapcsolata.
Szavakkal nehéz körül írni, amit a film ad, de Park rendezői zsenije újfent megmutatkozik. Ahogy egy jeleneten belül tud flegmán humorizálni és komoly gondolatokat átadni, az előtt le a kalappal. Ebben nagy segítségére van a vizuális történetmesélés, A titokzatos nőben ugyanis rengeteg olyan kép és beállítás van, melyek fantasztikusan ábrázolják a vágyódást, a megelevenedett gondolatokat. Ezen felül az apró részletekben is el lehet, sőt érdemes elveszni. Gondolok itt gesztusokra, testbeszédre, tanácsos figyelni miként reagál a két főhős egy-egy találkozás alkalmával a másikra, szavak nélkül, pusztán tekintettel. Az utolsó harmadra az addig remek tempó belassul és ekkor lehet először érezni a 138 perces játékidő súlyát. Noha a befejezés fájdalmasan gyönyörű, kicsit feszesebbre vágva az előtte lévő bő negyed órát, még hatásosabbá válhatott volna.
A titokzatos nő közel sem Park legjobbja, nálam valahol a középmezőnyben helyezkedik el, ám ízig-vérig érezni rajta a stílusjegyeit és tökéletesen beleillik az életművébe. Vicces, érzelmes és nagyon szép hibrid, két csodás főszereplővel. Ami miatt mégsem tudtam teljes szívvel imádni, az a helyenkénti, már-már kaotikusba átváltó pörgése, melynek fényében még inkább érződik az utolsó felvonás lassúsága. Ezt leszámítva azonban igazi ínyencfalat minden filmőrültnek, arról nem is beszélve, hogy részleteiben, vizualitásában mennyi tartalom rejlik, s emiatt az újranézhetőségi rátája is igen magas. Ez pedig már önmagában is egy jó és emlékezetes élménnyé teszi A titokzatos nőt.
A filmet eredetileg a miskolci CineFesten láttuk.
