Michel Seydoux és Laurent Charbonnier filmje egy ősi, évek hosszú sora óta álló, növekvő tölgyről, illetve annak vonzásköréről, az azt körülvevő élővilágról szól. Egyszerű felállás, mégis kivitelezésben nem is lehetne pazarabb és élettel telibb élmény. Kifejezetten olyan film, amit korosztálytól függetlenül bárki megnézhet és bárki élvezhet, hiszen rengeteg értékelni- és gyönyörködnivaló van benne.
Van abban valami megnyugtató, hogy bár 2022-t írunk, a narratív mozgókép nyelve sok változáson, formálódáson ment át, trendek jöttek, trendek mentek, de még mindig képes valaki egy olyan filmet moziba küldeni, amely egyetlen árva beszélt szó nélkül tud nagyon sokat mondani. A tölgy - Az erdő szíve pontosan ezt teszi: bárminemű narrációt nélkülözve, kikukázva, bármiféle emberi jelenlét nélkül tárja elénk a természetet, annak minden csodájával, huncutságával és izgalmával együtt.
A film egy évet ölel fel, az alatt az egy év alatt pedig bemutatja, minden évszak sajátosságát és gyönyörűségét kiemelve nyomon követi a tölgy lakóit és annak szomszédságát. Megismerhetünk egy mókust, amely folyton makkot hajkurászik, erdei egereket, akik családostul próbálnak érvényesülni a vadonban, egy baglyot, amely éjszakánként bölcs, folyton figyelő tekintettel méri fel környezetét, és egyéb szőrös/tollas élőlényeket. Ha van meditatív, megnyugtató filmélmény, aminél az ember jólesően süpped bele az ülésbe, akkor az ez. Csak a színtiszta vizualitás (pazar szuperközelikkel és olyan felvételekkel, amelyek láttán nem lehet nem agyalni órák hosszat, hogy miként, hogyan készültek), hathatósan kiemelt természeti zörejekkel és jól irányzott zenei aláfestésekkel.
Egészen lenyűgöző az a látszólagos egyszerűség, ahogyan felfesti a két rendező ezt a nyüzsgő élővilágot és lenyűgöző az is, ahogyan ténylegesen filmszerűvé igyekeznek avanzsálni a látottakat, nem pedig pusztán egy megfigyelést látunk. Egy élet rajzolódik ki előttünk, melynek látszólag passzív, de háttérben aktív résztvevője ez a fa, amely kvázi menedékként, jóságos édesanyaként/édesapaként van jelen. Látványos és elképesztő az, ahogyan bemutatja a film - mintegy visszatérő szcénaként, ahogyan a föld alatt egyre csak nő, terjeszkedik és szerteszét ágazódik, megvetve magát a földben, biztosítva saját és a benne/körülötte élők jövőjét. A film ezen kívül megmutatja a veszélyeket (rögtön egy eget rengető viharral indítunk, amely miatt minden állat menekülőre fogja), és megmutatja azokat a boldog, vidám pillanatokat is prezentálja, amely a legtöbb élőlény sajátja (párzás, mégpedig - megmosolyogtató módon - Dean Martin Sway című dalára komponálva). Ahogy pedig nézzük a filmet, elkezdenek a felsorakoztatott pici állati karakterek közelebb kerülni hozzánk, a játékidő végére pedig nemcsak hogy hozzánk nőnek, de hálát érezhetünk azért, hogy ha csak egy filmnyit ugyan, de osztozhattunk, tanúi lehettünk annak, milyen életet élnek magukban/együtt.
Megnyugtató jelenetek jó érzékkel vegyülnek el a feszültebb, izgalmasan felsnittelt képsorokkal, utóbbira remek példa a már említett vihar mellett a kígyó fenyegető jelenléte és közeledése, valamint a tényleg lélegzetelállító légi üldözésjelenet. Ha belegondolok és a szokványos filmes szűrőmön át tekintem a végeredményt, megvan itt minden, amit alapvetően elvárhatunk egy mozifilmtől: családi összetartás, szerelem, akció, dráma. Épp csak letisztultabban, mint sokszor egy emberi szereplős játékfilmnél szokott lenni. Mindezen túl pedig képes úgy felhívni a figyelmet a természet jelenlétére - arra a természetére, amelyről sokan hajlamosak vagyunk megfeledkezni a nagy, mindennapos rohanásban -, hogy nem akar megmondó lenni, nem szeretne didaktikussá válni és nem is válik. Inkább megmutatja a rendelkezésére álló legjobb eszközökkel, hogy mennyire komplex tud lenni ez a világ és hogy mennyi minden van rejtve a felszín alatt. Mennyi mindenről nem tudunk, mennyi minden zajlik a tudtunk nélkül egy fa tövében, odvában, szomszédságában. Ott, ahol ember alig teszi be a lábát (kivéve, ha természetfilmes vagy, de gondolom a forgatás végére már ők is állatokká változtak) és amely a maga pőre valójában képes megnyílni.
Nem is szeretném tovább ragozni: egyszerű, mégis nagyszerű filmélmény ez, melyet érdemes nagyvásznon látni, hogy minél jobban átadhassa magát az ember ennek a nem mindennapi audiovizuális látványnak. Higgyetek nekem. Nem fogjátok megbánni.
