Hirdetés

A torontói ember - Kritika

|

Ha mindig is érdekelt, hogy hogyan nézne ki az apátia és az inspirálatlanság szerelemgyermeke, akkor van egy jó hírünk.

Hirdetés

Ó, kapitány, kapitányom

Az idők változékonyságát illusztrálandó, a koronavírus-járvány során megtáltosodott Netflix illetékesei mostanság tátott szájjal szaladnak abban a bizonyos erdőben, ahova a többség zárt vegyvédelmi ruhában is viszolyogva lépne be.

Hirdetés

Nyaktörő lejtmenetük tagadhatatlan. Részvényeik a nyolc hónappal korábban mért csúcsösszeg egynegyedét érik, hetente érkeznek hírek arról, hogy leépítések várhatóak, és igazolva, hogy a sors humora komisz, a megvetett-kikacagott reklámok bevezetését is pedzegetik. Hovatovább, egyre többen adják írásba vagy mondják ki, hogy a mennyiséget piedesztálra emelő platform elfeledkezett a minőség fontosságáról, és harmadvonalbeli, viccnek durva, komolyan pedig nyilván nem gondolt ötletek lerakatává züllött. Ez a vélekedés gyaníthatóan újfent sűrűn fog szerepelni a szórakoztatóiparral foglalkozó médiatermékekben. Mivel az A torontói ember megtekintése után ziher, hogy százezrekben merül majd fel, hogy a világválság küszöbén fölös-fényűző luxus előfizetni egy exkluzív tartalom címszó alatt másodlagos frissességű bóvlit prezentáló szolgáltatásra.

Ujjongj ó, part és csengj harang

Teddy (Kevin Hart) a peches balfék tankönyvi példája. A házassága kivételével az élet valamennyi frontján rútul elhasaló férfi ezért egyetlen sikerét óvandó eltökéli, hogy egy meseszép születésnappal tesz a kudarcait könnyed vállrándítással nyugtázó neje (Jasmine Mathews) kedvére. De mire kettőt pisloghatna, a véletlenek sajátos összjátékaként egy elvetemült venezuelai ex-katonatiszt bandájának fogdmegjei azt hiszik róla, hogy ő a rettegett, kínzómesterként is remekelő bérgyilkos, a torontói ember.

Ez a tizenkilencedik század költészetéért rajongó profi (Woody Harrelson) fülébe is eljut, és a nagy találkozáskor a kőkemény halálosztó ráébred, hogy karriere eddigi legbonyolultabb próbatétele előtt áll. Hiszen amellett, hogy taktikai okokból kénytelen elviselni az infantilis amatőrt, az FBI is a nyomában lohol, és az őt elpuhultsággal vádoló közvetítője (Ellen Barkin) tekintélyes vérdíjat tűz ki a fejére.

Kelj! Érted pattog a zászló.

Eredetinek a szó jelentéstartalmának indokolatlanul tág értelmezésével sem bélyegezhető alaphelyzet. Ráadásul gyanúnk tovább fokozza, hogy a cselekmény lényegében a 2005-ös, megérdemelten elfeledett Ki a faszagyerek? a törvény árnyékos oldalára kalauzoló koppintására hajaz. Azonban ahogy azt tíz-tizenöt kínkeserves perc elteltével óhatatlanul is kénytelenek vagyunk konstatálni, Samuel L. Jackson és Eugene Levy karrierének abszolút mélypontja is köröket ver erre a hamvába holt próbálkozásra. A balszerencsés csillagzat alatt született produkcióról ugyanis ordít, hogy a stáb tagjai soha, egyetlen rühes-nyüves percig sem hittek abban, hogy értéket teremtenek. Ergo, ennek megfelelő inspiráltsággal fogtak neki a dolguknak. Hitvány alibizésüket látva lehetetlen szabadulni attól az érzéstől, hogy egy retinahártyát károsító szájszagú kolléga szomszédságában abszolválandó, tizenkét órás műszak rémével szembenéző, alulfizetett gyári melós lelkesedésével ügyködtek.

A félreértések tisztázandó: az, hogy karakterábrázolásról fizikai inzultus árnyékában sem beszélhetünk, a dialógusok laposak, és a fordulatokat egy tanulási nehézségekkel küzdő törpefenyő is nyolcvan százalékos eséllyel megtippeli, nem feltétlen probléma. Elvégre ihletettséggel és kreativitással ezek a gyengeségek kacagva kompenzálhatóak. Ám itt egyszerűen semmi jele annak, hogy bárkit is érdekelt, hogy többet és szebbet kapjunk ezeréves, unalomig elkoptatott sablonoknál. Az idézőjelet megszolgáló "poénok" java Hart kurta termetén élcelődik, vagy egy, a sztorihoz érintőlegesen kapcsolódó tucatvicc: gyakorlatilag teljesen hiányoznak a nem kutyafuttában elénk hányt, hanem korrekten felépített és előkészített gegek.

Ehhez igazodva a PG-13-as korhatár-besorolás csapdájában szenvedő bunyóktól sem szabad sokat várni. Annak dacára, hogy a hongkongi iskola mestere már évtizedekkel korábban megmutatták, hogy egy összecsapás hektoliterszámra hömpölygő paradicsomlé nélkül is izgalmassá tehető, itt nyoma sincs a rutinbunyókat megfűszerezni hivatott apróságoknak. Vagyis egy mindkét fronton megbukó akcióvígjáték keserít el. Így az, hogy Hart szokása szerint egyetlen percre sem képes egy középiskolai osztálybohóc szintje fölé nőni, vagy az, hogy Harrelson méla unalommal teng-leng, nem oszt, és nem szoroz.

A hajó épp horgonyt vet és az útja véget ért

Csak ülünk, tompa rezignáltsággal fogadjuk, hogy peregnek a képkockák, és lassan két, felettébb kellemetlen kérdés suhan át az endorfintermelést bosszúból szüneteltető agyunkon. Jelesül, hogy egyrészt miként lehetséges, hogy egy eredetileg a mozikba szánt, hetvenöt millió dolláros büdzséjű alkotás hozzávetőlegesen pont annyira mókás, mint egy, a személyi kultusz dühöngésének csúcsán született, kulákellenes propagandafilm? Másrészt, azon is eltűnődünk, hogy mi a búbánatos francnyavalyáért vásárolta meg a Netflix a Sonytól ennek az uszkve másfél éven át a limbóban lebegő borzalomnak a forgalmazási jogait? Hogyan hangozhatott a tranzakciót megpecsételő végső érv? Miben reménykedtek? Mert nem, hogy egy busásan megfizetett ágazati specialista, de egy szifiliszes cerkófmajom előtt is világosnak kellett volna lennie, hogy ezt a kontármunkát az alsó polcos DVD-blődlik is kiutálnák maguk közül.

Verdikt

Összességében tehát, az A torontói emberrel tovább folytatódik a minőséggondjairól az utóbbi hónapokban egyre nyíltan beszélő, ám a nívó emeléséért semmit sem tevő műsorszolgáltató kálváriája. Ebből adódóan ha kizárólag általunk ismert okokból egy elcsépelt ötletre építkező, de cserébe messze az átlag alatt kivitelezett marhasággal óhajtjuk agyonütni kevéske szabadidőnket, ne habozzunk. Ellenkező esetben viszont egyetlen kurta percet se vesztegessünk erre a mozgóképnek álcázott vasúti balesetre. Míg a direktori feladatokat ellátó Patrick Hughes, illetve a forgatókönyvet jegyző Robbie Fox-Chris Bremmer duó fáradozásainak gyümölcseit a jövőben az ajtónkon hajnal egykor dörömbölő, csuklyás-áldozótőrös kultistáknak dukáló, egészséges bizalmatlansággal fogadjuk.

(A cikkben olvasható versidézeteket Fodor András fordította.)

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

A torontói ember

Kinek Ajánljuk
  • Akiknek rengeteg fölös szabadidejük van
  • Gyakorló mazochistáknak
  • Akik látnának pár teljesen érdektelen bunyót
Kinek Nem
  • Lényegében senkinek.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.