Emlékezés, tudat, idő. Furcsa dolgok ezek, mert mind a három összezavarhat bennünket képlékeny voltával. Előfordulhatnak dolgok, események az életünk során, amelyeket az agyunk másként dolgoz fel, mint ahogyan az valóban megtörténik, így később kialakul bennünk egy fals, kicsit kiszínezett emlék, melyről meg vagyunk győződve: az úgy volt és kész. Aztán vagy kiderül ennek az ellenkezője, vagy örök, jótékony homály borítja az igazat. Van, amikor mindez teljesen lényegtelen, mit se számít. És van, amikor az, hogy az igazságra fény derüljön, kulcsfontosságú az egyén lelki békéjének és tisztán látásának szempontjából.

Jennifer dokumentumfilmes. Dokumentumfilmesként jól ismeri a történetmesélés mikéntjét és jól tudja azt, miként kell kényes kérdéseket feltenni, mi az útja-módja annak, hogy az igazságot kihámozzuk valamiből. Jennifer természetesen munkájából adódóan ezt a képességét csupa idegen emberen végzi, módszereit pedig ifjú tanoncoknak igyekszik továbbnyújtani egyetemi kurzusok keretén belül. Egy nap édesanyja hívja őt fel, meglehetősen zaklatott hangulatban, miután elolvasta egy régi, iskoláskorában írt fogalmazását. A fogalmazásban a lány egy lovardában szerzett nyári élményeit ecseteli - többek között azt, miként melegedett össze egy idősebb férfival. Jennifer csak legyint, nevet - nagy ügy. Tinédzserlány idősebb pasassal, istenem, mi olyan elvetemült rossz ebben? Igenám, de a dolog csak nem hagyja nyugodni és kutatni kezd az emlékei között. Fényképalbumokat csap fel, hogy aztán korabeli önmagával szembesüljön, és lassan leessen neki a tantusz: annyira nem volt ártalmatlan az a kapcsolat.

Jennifer Fox filmrendező (amiként filmbeli önmaga, úgy őmaga is elsősorban dokumentumfilmeket készít) elsőkézből szerzett tapasztalat folytán beszél erről a dologról, hiszen mindez vele történt meg, saját múltjából merít, saját múltja rekonstruálásának vagyunk tanúi, az ő története az, amit látunk. A főszereplőt alakító Laura Dern-ön keresztül lehetőséget kapott arra, hogy az emlékezés, a traumakezelés mibenlétét boncolgassa, hogy aztán egy rettentő göröngyös és feldúlt út végére érve valamifajta megoldást, relatíve méltányos befejezést kapjon története. Na de persze - feltehetjük a kérdést - mi számít befejezésnek? Egy konfrontáció azzal az emberrel, aki megrontott bennünket? Az, hogy szemébe mondja kereken, hogy mit művelt vele? Bizonyos értelemben igen, ez mind. Függetlenül attól, hogy tudjuk (vagy legalábbis sejtjük) nagyon jól, hogy az igazság felfejtése egész hátralévő életén otthagyja lenyomatát, a történet úgy istenigazából soha nem fog végetérni.

Amikor először találkozunk a férfival (későbbi csábítóval) és annak párjával, még csak lappang a gyanú: két jóvágású fiatal, akik szabadszelleműek, akik megmutatnak Jennifernek valamit, ami számára idegen, de mégis megnyerő. Eleinte csak barátkoznak vele, majd ráveszik, nyíljon meg. A megnyílásból szép lassan őszinte feltárulkozás lesz, a feltárulkozásból pedig valami, amit az ifjú Jennifer először szerelemként él meg, hogy aztán erőt vegyen rajta az egyre elhatalmasodó frusztráció, nemértemség és annak a bizonyossága, hogy amit csinál, illetve amit csinálnak vele, az átkozottul rossz.

Fox mindvégig hősnőjével tart (velünk együtt), amint feltárja a múltat és szembesül az igazsággal. Az azonosulást, a nézői, fokozatosan erősödő kényelmetlenség-érzetet pedig a kevéssé explicit, ám annál többet sejtető, frusztráló intimitást sugalló képsorokkal idézi elő. Mivel pedig folyamatosan Jenniferrel tartunk és végig az ő tekintete érvényesül, az ő tapasztalásai nyomán érezzük mi is azt az eluralkodó frusztráltságot, amit a felnőtt pár irányában érez. Mindeközben egészen találó és kifejező rendezői eszköz bevetéseként képzelt múlt és a múlt valódi arculata találkozik egymással - az egymást követő képsorok (egyikben még egy idősebb, cserfes tinilányként, majd félénk, jóval fiatalabb ifjú hölgyként találkozunk Jenniferrel) mindegyre jobban világítanak rá arra, hogy mennyire képes becsapni a tudat saját magát, milyen szinten képes eltemetni egy-két dolgot az agy. Nem kevéssé kifejező volt az is, hogy a játékidő menetét néha megszakítja egy-egy, dokumentumfilmes-stílben előadott beszélőfejes interjú, kvázi vallomás az elkövetőktől. Lehetne ez puszta gimmick is, de többnek bizonyul annál: része ez annak, ahogy Jennifer (Laura Dern reneszánszát éli mostanság és ez nekünk nagyon jó - pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtja) igyekszik kisilabizálni a történéseket, évtizedek múltán meglátni a miérteket és a hogyanokat, évtizedek múltán látni a nagyobb képet. Ennélfogva A történet bár traumafilm, inkább azzal foglalkozik, hogy az ember miként szembesül vele, miként lép ki a tagadásból és mondja ki hangosan, érthetően: igen, ez megtörtént velem. Ez vagyok én. Szinte merő pimaszságnak érzem, mégis muszáj idecitálnom a tavalyi King-adaptációt, a Gerald's Game-et, mely többé-kevésbé ugyanilyen ráébredésről és saját magunkkal szembeni őszinteségről beszélt. Épp csak a súlyát jelen tárgyalt filmnek a valószerűsége, valamint a valóságban való lecövekelése adja, addig a King-film zsigeribb, valamelyest katartikusabb élményt nyújt - már csak a műfaji jegyek miatt is. Fox filmje kerüli a katarzist és a könnyű megoldásokat (bár a filmvégi konfrontáció közel jár, de mégsem ugyanazt a hatást éri el), nála nincs igazán megnyugtató megoldás és elégtétel, no de eleve nem is beszélhetünk is megnyugvásról, egy ilyen ügy esetében semmiképp sem. Fox nem kerülgeti a forró kását, nehéz ügy ez, ami nem jár sok örömmel és lelki kielégültséggel.

Több okból kifolyólag is tehát egy rendkívül lesújtó, frusztráló, mindazonáltal bivalyerős filmélménynek bizonyult A történet. Ezt részben annak köszönheti, hogy olyan helyzettel állít bennünket szembe, amellyel nemtől függetlenül, úgy gondolom, könnyű azonosulni, az ifjú Jennifer "prédává" avanzsálását pedig egész egyszerűen nyugtalanító végignézni. Mégis úgy gondolom, szükséges megtennünk. Muszáj végighallgatnunk ezt a történetet, mert egyrészt, mint sok más történet, intő példaként szolgálhat, hogy elkerülhetők legyenek az ilyen esetek. Okulhatunk belőle azáltal, hogy megnézzük, végignézzük, amint Jennifer végigsétál az emlékek ösvényén. És a fenébe, talán segíthet is.