Hirdetés

A vadnyugat törvényei szerint - Kritika

|

Egy tartozás leróvása.

Hirdetés

A western műfaja az egyik legősibb műfaja a filmművészetnek: Edwin S. Porter például már 1903-ban elkészítette A nagy vonatrablást, ami az egyik első alkotás volt ebben a zsánerben. Onnantól kezdve több nagy fellendülése volt a vadnyugati pisztolyhősöknek, sok és jelentős változáson ment keresztül, egy dolog azonban nem változott: a főhősök az esetek nagy százalékában fehér bőrűek. Jeymes Samuel most ezen szeretne változtatni első nagyjátékfilmjével. 

Hirdetés

A vadnyugat törvényei szerint egy feszült jelenettel indít, melyben láthatjuk, amint Idris Elba karaktere (arcát nem tekinthetjük meg, csak fenyegető auráját és makulátlan pisztolyát) megöl egy ártalmatlannak tűnő férfit és annak feleségét. A mindezt végignéző kisfiút pedig megbélyegzi egy homlokára karcolt kereszttel. Ugrunk pár évet az időben, a fiú felnőtt, hírhedt bandita lett belőle, Nat Love-nak hívják (Jonathan Majors), bosszúhadjáraton van, szülei gyilkosának bandáját kutatja fel. Úgy tűnik végzett a dolgával, amikor megkapja a hírt, hogy a főkolompos, Rufus Buck (azaz Elba) szökést tervez egy rabszállító vonatról. Összeboronálja hát bandáját és egy elszánt, szigorú seriffel karöltve megtervezi, miként kaphatja el ősellenségét. 

Jeymes Samuel filmje ennyiből egy standard westernnek tűnik és alapjaiban véve annak is tekinthető. A különbségek főként egy film végi fordulatban, valamint stiláris különbségekben figyelhetőek meg. A rendező érezhető lelkesedéssel és szeretettel fordul a választott műfaj felé, viszont Tarantinóhoz hasonlóan igyekszik a tiszteletadás mellett némi vérfrissítéssel is szolgálni. Megvannak tehát azok az elemek, amelyek miatt szerethetjük ezeket a filmeket: vonatrablás, bankrablás, kemény karakterek, látványos leszámolások és pompás, nagyvászonra komponált beállítások. Samuel mindezeket pedig nem csak azzal turbózza fel, hogy egészen ritka módon majdnem kizárólag fekete színészeket vonultat fel olyan szerepkörökben, melyekben eddig leginkább fehér bőrű aktorokat láthattunk. Filmje előszeretettel használ rap- és soulzenét aláfestésül (ahogy mondjuk már a Tarantino is tette a Django elszabadul esetén), ami már alapjaiban kirívónak tűnik egy ilyen jellegű filmben, de ugyanígy egy másik jelenetben egy kékre mázolt nőt táncoltat a Wednesday Child című dalra, ami szintén szürreális elegyet alkot mindent egybevéve.

A zenehasználat egyébként simulékonyan illeszkedik az összképbe, dögös és vagány kombót alkotnak a képekkel, a vágás pedig ezen esetekben szintén kiemelkedően jónak bizonyul. Kicsit olyan az egész film, mintha egy remixet néznénk, amiben minden ott van, amit imádunk ebben a műfajban, csak kicsit frissebben, másként, a mai kor igényeire fazonírozva. Kiválóan rendezett akciójelenetekkel és kendőzetlen vérzivatarral megfejelve. 

A rendezői, operatőri megoldások tehát rendkívüli stílusérzékről tanúskodnak, a szűk két és fél órás játékidejű film elejétől végéig szórakoztató módon tobzódik ebben, mindent bedobva annak érdekében, hogy a néző egy cseppet se unatkozzon. Ebben a tekintetben Sam Raimi Gyorsabb a halálnál című filmje jutott eszembe: ott volt látható ilyen kaliberű zsonglőrködés és ahogyan ott, úgy itt is évtizedes toposzokat vonultat fel és forgat ki. Ahol régen John Wayne volt, ott ma Jonathan Majors van, ahol még a kilencvenes években Michael Biehn gonoszkodott, ott most LaKeith Stanfield pörgeti a hatlövetűt vérfagyasztó sztoicizmussal. Belekötni persze így is sokan fognak, főként vélt vagy valós történelemhamisításába és abba a ténybe, hogy eleve: "Ugyan mit keresnek feketék a vadnyugaton?". Nekik nyilvánvalóan az sem segít, hogy a cselekmény egy pontján hőseink ellovagolnak egy fehérek lakta városba, ahol minden épület hófehér. Mintegy fricskaként a műfaj eddigi történelmére nézve. Samuel egyébként nyilvánvalóan nem egy szigorúan véve történelmileg hű filmet rendezett, viszont az is tény, hogy a filmben felbukkanó karakterek léteztek és ott voltak a vadnyugaton (és igen, feketék voltak), ezzel a filmjével pedig egy régre visszanyúló adósságot rótt le feléjük.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A színészekre pedig nem is lehet panasz. Idris Elba váratlan empátiával és drámaisággal formálja meg a rettegett bandavezért (miközben érezteti: okkal lehet tőle félni), Zazie Beets határozott és tűzrőlpattant megjelenéssel bír, Regina Kinggel való harcjelenete pedig a film egyik legkielégítőbb akciószcénája. Delroy Lindo rutinos magabiztossággal uralja jeleneteit, LaKeith Stanfield pedig ellopja az egész show-t a puszta megjelenésével és hanghordozásával. Érdekes módon, aki gyengébb láncszemnek bizonyult nálam, az Jonathan Majors Nat Love-ként: kevesebb izgalmas momentum jutott ki neki, a jelenlétét pedig nem éreztem annyira dominánsnak, hogy ezt ellenpontozza. 

A vadnyugat törvényei szerint tehát nem minden tekintetben annyira stramm és tökéletes, mint amennyire a ritmusérzéke és zsánertudása. A szándék, hogy egy olyan történetet meséljen el, amely az erőszak ciklikusságát mutatja meg szép és tiszteletreméltó, de a remek nyitány után mintha a fókuszt elveszítené és inkább csak arra koncentrálna, hogy szórakozzon egy jót. Hogy aztán a végén egy fordulattal megint visszazökkenjen a nyeregbe és adjon valami pluszt (ami egyébként ügyes húzás, de nagyobb erővel is bírhatott volna, ha az azt megelőző két óra jobban koncentrál a sztorira). Tesz néhány feleslegesnek tűnő kitérőt is (lásd: a fehér város kirablása), ami hiába szórakoztató, bele lehet kötni írás szempontjából és így nézve pedig érthető, ha valakinek nem ad maradandó élményt. Mondhatjuk úgy is, hogy túl sokat szeretett volna elérni a film: egyszerre akart fun western lenni, fordulatos, drámai western és olyan western, ami kipipálhatja az összes műfaji jellemzőt. Nem sikerülhet neki minden. De ami sikerül, az bőven képes kompenzálni a hiányosságokat. A helyzet az, hogy rég szórakoztam ilyen jót filmen. 

A vadnyugat törvényei szerint - Kritika

Kinek Ajánljuk
  • Akik szerettek volna látni végre egy "all-black"-westernt.
  • Akik imádják a műfajt.
  • Akik nem bánják, ha egy film stilárisan többet ad, mint tartalmilag.
Kinek Nem
  • Akik már a Django elszabadul létjogosultságát sem értették.
  • Akik egy forgatókönyvileg erős filmet szeretnének látni.
  • Akik alapból ódzkodnak a "cowboyos" filmektől.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.