Hirdetés

A víz érintése - Kritika

|

Mindent, vagy semmit alapon Guillermo del Toro 19-re lapot húzott és vitte a bankot.

Be kell vallanom, kicsit haragszom Guillermo del Torora. Hogy tehetséges filmes, ehhez kétség sem fért sohasem, minden egyes filmjéből süt a lelkesedés és a szakértelem. Ugyanakkor a filmjei hiába mutatnak rengeteg szerzőiséget, részben ezekből kifolyólag képtelen igazán megtalálni a közönséggel való összhangot, leszámítva talán a Penge 2 esetében, de az már egy bejáratott(?) brand volt, míg Vörös két kalandja, vagy a Tűzgyűrű hiába tett szert kultuszra, a sikert a producerek nem ebben mérik és az embernek volt olyan érzése, mintha ezeket del Toro inkább mégis csak magának készítené. Ez a leginkább a Bíborhegy kísértethistóriájánál volt szembeötlő, ami után az ember azt hitte, hogy A faun labirintusa magával ragadó meseisége csak egyszeri alkalom volt. Szerencsére nem így történt.

Hirdetés

A víz érintésének a legnagyobb erénye kétség kívül az, hogy del Toro nem elsősorban a közönségnek és nem is saját magának rendezett filmet, hanem magáért a mozi szeretetéért. Márpedig ebben a filmben gyakorlatilag MINDEN benne van, amiért a mozit szeretjük. Fantasztikum, izgalom, humor, dráma, de legfőképpen mégis csak a szerelem, méghozzá az is amolyan Jean-Pierre Jeunet féle, franciásan bohém módon. És amikor ezeket az elemeket említem, nem csak kötelező, jól ismert panelekről beszélek, hanem a legkülönbözőbb zsánerelemekről is. Van itt a szerelmi történet mellett a del Torora jellemző horror, heist mozi, kémthriller, musical (!!!), rémmese, mindezt megspékelve a szerelem univerzalitásával és kisebbségi kérdésekkel.

Egyeseknek biztosan túlontúl hektikusnak tűnhet és könnyedén a torkán akadhat, másoknak viszont igazi szerelmeslevél a mozi varázsához. Ezt mi sem támasztja alá jobban, minthogy a néma takarítónő, Elisa (Sally Hawkins) és meleg illusztrátor lakótársa, Giles (Richard Jenkins) egy mozi felett éldegélnek a hidegháború csúcsán az 50-es, 60-as évek derekán. Elisa egy kormánykomplexumban dolgozik, ahova egy nap behoznak egy titokzatos tengeri lényt (Doug Jones), akinek a nem túl emberséges megismerésével a projektet vezető Strickland (Michael Shannon) igyekszik valahogy az amerikaiak előnyére fordítani a szovjetekkel folytatott űrversenyben. Miközben azonban Elisa és a lény egymásba szeret, az oroszok már a spájzban vannak és Strickland nyakán is szorul a hurok.

Del Toro rendkívül sűrűn váltogat a műfaji elemek között, ugyanakkor a közeg, a groteszk humor, a szimbolika gondoskodik arról, hogy filmje a legkevésbé se tűnjön csapongónak, hanem hasson egységes egésznek és ne csak megugorja azt a bizonyos lécet, amibe a legtöbb kollégája garantáltan belebukna ilyen vállalás esetén, hanem játszi könnyedséggel állít fel egy új mércét és alkot valami csodálatosat. Az ilyen filmekért találták fel a mozit! Sőt! Ez maga a nagybetűs MOZI! Úgy lesz mesés, hogy közben mer végtelenül brutális, kegyetlen és a maga módján realista lenni. Mert hiába tűnik mesésnek a 60-as évek világa, vagy földtől elrugaszkodottnak A fekete lagúna szörnyével való románc, valójában a rendező egyszerre fájdalmasan, mégis gyönyörűen állítja szembe a valóság kirekesztő és ítélkező természetével, amit értelemszerűen csak az olyan figurák képtelenek megérteni, mint Strickland, aki a külvilág elvárásai szerint játssza az életet csodás gyerekekkel, lenyűgöző autóval, és menetrendszerűen meghágható, készséges díszfeleséggel és az olyan kitaszítottak nem ítélkeznek csak, mint a szerelem iránt Elisahoz hasonlóan éppúgy vágyakozó Giles, vagy a társadalmi ranglétra alján álló fekete kolléganő, Zelda (Octavia Spencer).

Ha jobban megfigyeljük, akkor ezen tényezők szembe állításával del Toro megismételte A faun labirintusa receptjét, de azt sokkalta érettebben, komplexebb tálalásban, hiszen most nem a mesék jól ismert paneljei adták a filmnek a keretet, így del Toro színészei is nagyobb teret kaptak, mint a rendező 12 évvel ezelőtti klasszikusában. Ráadásul színészeivel együtt úgy teremtenek érdemi karaktereket, hogy azok érdemi hátteréről bármi érdemlegeset megtudjunk (ezzel is beintve annak az elvárásnak, hogy mindent a néző szájába kelljen rágni) és ezáltal válik a ki nem mondott szavak súlya egy nagyon is tudatos formai nyelvvé, amit csak kiemelnek Dan Slautsen hangulatos képei és Alexandre Desplat elegáns dallamai.

Sally Hawkins, vagy a rendező kabalaszínészének számító Doug Jones (utóbbi most is 10 tonna smink alatt) szavak nélkül fejezik ki a szerelem tisztaságát éppúgy, mint a testiség őszinteségét, a végre érdemeinek megfelelően használt Richard Jenkins egy-egy fájdalmas pillantásában benne van a karakter egész drámája éppúgy, mint Octavia Spencerében, miközben Michael Stuhlbarg most is hozza egy fontos mellékszerepben a szokásosan magas minőséget. És természetesen ott van Michael Shannon, aki szexizmusával, arroganciájával, vagy ridegségével éppen annyira ijesztő, mint felbőszült dúvadként és akitől garantáltan megfagy az ember (vagy tengeri lény) ereiben a vér. 

A víz érintése mégsem felejt el játékos és egyben szórakoztató lenni, miközben észre sem vesszük, hogy megérint, tanít minket. A szerelem természetére éppen úgy, mint a mozi varázsára. Ebben a fajta mágiában pedig míg világ a világ mindig jó érzés lesz elmerülni. 

A víz érintése

Kinek ajánljuk
  • A mozi menthetetlen szerelmeseinek!
  • Akik szeretik, ha egy film rengeteg mindenről mesél!
  • Ha nem bánjuk a sajátos műfaji koktélokat!
Kinek nem
  • Ha túlontúl konzervatívak vagyunk!
  • Amennyiben nem szeretjük, ha egy film túl sok minden akar lenni egyszerre.
  • Macskásoknak!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.