A Willoughby testvérek kalandjai szinte egyet jelent a balszerencse áradásával. Négy testvér (Tim, Jane és a Barnaby-ikrek) hányattatott sorsáról mesél nekünk a narrátor (macska), akik nézeteltéréseik ellenére egyvalamiben mind biztosak: el kell távolítaniuk rettenetes szüleiket. Kreativitásuk és eltökéltségük segítségével igyekeznek megszabadulni felmenőiktől, hogy végre nyugodt, szerető környezetben élhessenek tovább.
Ez a leírás, ebben a formában, rendkívül szomorúnak és morbidnak hangzik, és lényegében az is. Mint gyakorlatilag minden hollywoodi filmben, itt is megjelenik a család egységének fontossága, és annak rendje és módja szerint szembe állítja a vér szerinti és a választott család fogalmát. Az uralkodó ideológiákkal ellentétben viszont nem fél kimondani: nem mi választjuk a szüleinket, és igenis vannak olyanok, akik nem anyának és apának teremtettek. Még akkor is, ha a lezárás megkapta a kötelező happy endet, bátor és illúzióromboló vállalkozás volt a hamis sokk effektust idéző jelenet, amelyben a legidősebb fiú, Tim a szüleinek tartott szentbeszédet. És mikor már azt hinnénk, a tipikus kibékülés jön, meghökkentő és a szokásostól némileg eltérő, de boldog befejezést kapunk.
Bár ez a téma egy idősebb célközönségnek lehet igazán érdekes, a gyerekek is könnyen elszórakozhatnak a mesén, hiszen humora könnyed, de szarkasztikus, és minden gyerek ismeri az érzést, mikor torkig van a szüleivel. Az animációs filmben a gyerekek elszigetelve élnek, mintha egy másik kor szülöttei lennének, és alkalmazkodniuk kell az előttük feltáruló világban, ami abszolút jól hozza egy átlag coming-of-age szintjét. Az már csak hab a tortán, hogy közben megölni készülnek szüleiket, akiknek még neve sincs. A gyerekek - persze név híján is - mindig "Anya" és "Apaként" hivatkoznak rájuk, ami egyrészt jelzi a köztük lévő akaratlagos és nem szándékolt kapcsolatot is, hiszen mielőtt veszélyes utazásra száműznék az ősöket, ők négyen megpróbálnak szót érteni velük, de azok nemhogy szeretetet, ruhát és ételt sem adnak nekik. Tehát ez a névtelenség amellett, hogy általánosít és tárgyiasít, mégis kifejez egyfajta köteléket. Amitől szinte lehetetlen szabadulni.
Meglehetősen brutálisnak hangzik ez a cselekmény, de számos enyhítő körülmény teszi meséssé a történetet. Természetesen a színpompás terek, a karikatúraszerű figurák, a szereplők átlagos, de érthető motivációi és a túlzás mint humorforrás. Az olyan elidegenítő eszközök sem engedik, hogy túl komolyan vegyük a látottakat, mint hogy az egyik szereplő nagyjából félig ember, félig cukorka, vagy hogy a mesélő egy cinikus macska (aki nem mellesleg eredetileg Ricky Gervais hangján szólal meg). Minden karakternek megvannak a klasszikus jellemvonásai: a független, határozott és anyáskodó Jane, a megfelelni vágyó, családegyesítő szerepét betölteni próbáló Tim, az elhagyott, épp ezért családcentrikus dada, a kíméletlen, sorozatgyártott állami szervek képviselői, de akik abszolút ellopják a show-t, azok a Barnabyk. Eleve az tragikomikus, hogy a szülők arra sem vették a fáradságot, hogy elnevezzék a porontyokat, ezért az ikerpár mindkét tagja Barnaby lett. Ugyanakkor az ezzel való játék nincs túltolva, mert valóban olyanok, mint "Egy fiúnak a fele", gyakorlatilag egy entitás két testben (ezt alátámasztja például, hogy egy pulóveren osztoznak), instant szuperzsenik, repetitíven hadarnak, igazi dinamikus duó, akiknek furaságán jókat lehet derülni.
Szimpatikus a film ideológiakritikai megközelítése, hogy nem átall a szülőket rossz színben feltüntetni - ami nem túl árnyalt, ellenben hozzájárul a túlzások okozta "kifordított világ" érzéséhez -, azonban nem tudja megállni, hogy az idilli családképet ne reprodukálja másképp. Ez csak egy megfigyelés, kár felróni, hiszen végső soron egy gyerekeknek szánt animációról beszélünk, ami így is elmésebb és szokatlanabb, mint az átlag.
Ami viszont zavaró volt, a film kamuflázs stop-motion jellege. Törekedtek az anyagszerűségre és a stop-trükk ismérveként számon tartott aránylag szaggatott mozgásra, de nem volt következetes, és egyes elemeiben - például a bőr textúrájában, a szem, a száj mélységeiben - egyértelműen látszott, hogy számítógép által generált képeket látunk. Lehetett volna egy részletes matériákkal ellátott digitális 3D vagy egy nem kevésbé aprólékos, sajátos atmoszférájú bábanimáció, de a készítők a kettő közül a földre ültek, ami sajnálatos módon könnyen kizökkenthetni a nézőt.
Ha nem is tökéletes, A Willoughby testvérek kalandjai mindenképpen üde színfolt a tömegfilmek animációi közt, ami a tengernyi cukorka alatt a borúsabb lelkű gyerekeknek és felnőtteknek kedvez.
