Kevesen tudják, de az Addams Family nemcsak hogy már több mint 80 éves múltra tekint vissza, de kvázi képregényadaptációnak minősül. Charles Addams figurái csupán egyszerű kis gagek formájában jelentek meg a The New Yorker hasábjain és a figuráknak nem is volt nevük egészen az 1964-es TV sorozat bemutatójáig. Azonban Gomez, Morticia, Fester bácsi, Lurch, Wednesday, Pugsley, majd idővel Izé és Hogyishívják kuzin hatalmas kultuszra tettek szert és a popkultúra kitörölhetetlen részei lettek (amiben közrejátszott a kultikus főcímdal is, amit álmából felismer még az is, aki sohasem találkozott Addamsékkel). Az évtizedek során vendégeskedtek Scooby-Doonál (ami lássuk be: égi párosítás), kaptak rajzfilmsorozatot is, de még készült belőlük Broadway Musical is. Nyilvánvalóan a legnagyobb sikerüket és a figuráik megkerülhetetlenségét Barry Sonnenfeld 1991-es mozifilmje és annak azonos stábbal elkészült 1993-as folytatása hozta el. 1994-ben pedig már meg is volt a harmadik rész forgatókönyve, azonban a Gomezt alakító Raul Julia váratlan halála miatt a folytatás teljesen dugába dőlt és csak egy direct-to-video film készült 1998-ban Tim Curry-vel és Daryl Hannah-val. És próbálták ugyan feléleszteni a sorozatot az ezredfordulón, ez végül meghiúsult. A legnagyobb izgalom viszont kétségtelenül akkor vette körül legutóbb az Addams Famíliát, amikor 2010-ben bejelentette az Illumination, hogy a Universallal karöltve egy stop-motion animációs filmen dolgozik, Charles Addams eredeti rajzai alapján, Tim Burtonnel a fedélzeten, nem csupán mint producerrel, hanem mint társíróval és lehetséges rendezővel is. Ez kétségkívül égi frigy lett volna minden szempontból (plusz már Sonnenfeld filmjei is bőven magukon viselték az akkoriban Hollywood egyik nagy újítójának számító Burton stílusjegyeit), azonban 2013-ban végül ezt elkaszálták, így jutottunk el a jelenlegi mozihoz, aminél még egy megfáradt Burton is jobb lett volna.
Azt persze szögezzük le, hogy ez az adaptáció még így is meglepően korrekt és sikerült megőrizni az alapanyag bájosan sötét szellemiségét. Addamsékben az volt mindig is az imádni való, ahogy a halált, az elmúlást a mindennapjaik részeként kezelték, nem kevés humorral persze. Nem voltak gonoszak, avagy sátánisták, hanem a maguk módján a haláltánc (danse macabre) modern megtestesítői voltak ők. Charles Addams ihletéséül is a gyerekkorában, a New Jersey-ben található Westfieldben található ódon családi kúriák és azok tövében található temetők szolgáltak, a film pedig az örökség eme része előtt is szépen tiszteleg. Magyarán nem lehetne azt mondani, hogy a középszerű animáció iparos, Conrad Vernon (Szörnyek az űrlények ellen, Virsli parti) filmje ne tisztelettel és szeretettel nyúlt volna az alapanyaghoz (még Arisztotelész, a házi polip is itt van az eredeti képkockákról) és hogy ez ne érződne a filmen... hellyel-közzel.
Lássuk be, hogy már Sonnenfeld klasszikus mozijainak sem a történet volt a legerősebb pontja és ott is sokszor kiütközött, hogy alapvetően ezeknek a figuráknak a helyzetkomikumok, az egymáshoz, de legfőképp a külvilághoz fűződő viszonyuk az erősségük, avagy a legszórakoztatóbb mozzanatuk. Ugyanakkor Sonnenfeldnek mindkét esetben sikerült ezeket a figurákat és sötét humorukat egy érdemi konfliktusra felfűzni (mindkétszer Fester bácsira - és az annak idején még sikerei csúcsán leledző Christopher Loydra - kihegyezve), itt viszont pont ez hiányzik és csak visszatérő generációs különbségekre (Morticia és Wednesday, Gomez és Pugsley), valamint a "különcök is egyek közülünk" mantrára sikerült mindezt felfűzni.
Azonban a legnagyobb problémája a filmnek pont az animációs formátumból és az abban belőtt korhatárból fakad. Addamsék kiáltanak a stop-motion animációért és Burtonért, aki ebben a kategóriában még mindig képes csupaszív mozikat alkotni, ha élőszereplősöket nem is. Emellett a stop-motionnek pont a halál és az élők sokszor sötét humorral tarkított viszonya az egyik visszatérő motívuma, ott vannak példának okáért az olyan klasszikusok, mint a Karácsonyi lidércnyomás, a Halott menyasszony, a Frankenweenie, a Kubo, a ParaNorman, vagy a Mary és Max. Ez a teljesen generikus, olcsó, hovatovább ronda animáció viszont két szék közül a pad alá ülteti a koncepciót és ennek rendelték alá a humort is, ami nem tudja eldönteni, hogy mennyiben kedvezzen a kisebbeknek és mennyiben a felnőtteknek. Ez azért is fájó, mert Vernonnak sikerült a felnőtteknek szóló tartalmat és humort összeegyeztetnie az alapvetően jellegtelen animációval a Virslipartiban, de abban az esetben a koncepció mögött ott voltak Seth Rogenék, innen pedig hiányzik legalább egy ilyen erős kezű háttérember, ha már a rendező személyében ez nem adatott meg.
Pedig amikor az Addamsékre jellemző humor működik, az meglepően jó egy efféle animációs filmhez képest (viszont ezeket pont a gyerekek nem fogják érteni), Tim Burton szellemisége most is sokszor megidéződik (kvázi az Ollókezű Edward bizonyos aspektusaiban) és Charlize Theron, valamint Oscar Isaac eredetiben is olyan jó hangjai Morticiának és Gomeznek, hogy velük még egy élőszereplős verziót is megnézne az ember, mert még fizimiskájukban is adják a figurákat. Viszont mindezek ellenére az Addams Family nem több egy egyszer nézős délutáni matinénál, ami sem nem elég emlékezetes, sem nem elég fájdalmas ahhoz, hogy annyira a keblünkre öleljük, amíg ki nem szorítjuk belőle a szuszt.