Aladár (Hajduk Károly) nőgyógyász. Egyedül él. Olykor segít a helyi Izraelita Közösségnek élelemmel, apró csecsebecsékkel. Meg egyáltalán: a jelenlétével. A nyitó képsorok alapján tudjuk csupán, hogy valakit, illetve valakiket elveszített. De róluk nem beszélünk. Ellenben Klári (Szőke Abigél) a tizenéves, éppen serdülőkorba lépő fiatal lány, aki nagynénjével él együtt, meg van győződve arról, hogy szülei egyszer még visszatérnek hozzá. Egyikük nem beszél, a másikuk tagadja a fájdalmas igazságot: hogy egyedül maradtak. Kettejük kapcsolatát meséli el a film.
Tóth Barnabás (aki a Rózsaszín sajt című nagyjátékfilmet, valamint a méltán elhíresült Újratervezés, illetve a Susotázs című rövidfilmeket forgatta) legújabb filmjének mostanra már híre ment szerte a világon filmrajongói, valamint filmszakértői körökben. Hivatalossá vált, hogy Oscarra lesz nevezve, elismerő kritikákat kapott a Telluride Filmfesztiválon és úgy egyáltalán: közbeszéd tárgyává válik lassan az Akik maradtak. Teszem hozzá: megérdemelten. Ha nem is tudhat magáénak olyan formanyelvi bravúrt, mint amilyen Nemes Jeles László Saul fia című filmjének sajátja volt, abszolút méltó a figyelemre, hiszen rendezése összeszedett, átgondolt és koncentrált, miközben olyan témát boncolgat, amely könnyedén rezonál mindannyiunkban - dacára a történelmi közegnek.
A rendező filmjének egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy tudja, a kevesebb néha több: sokszor takarékosan bánik a szavakkal, a nagy érzelmekkel és az információkkal, helyette apró hintésekkel dolgozik. Gesztusokkal, félmondatokkal, melyek mögött ott van minden és érintésekkel, amelyek sokszor többet mondanak minden szónál. Halovány mosolyok, reményteljes tekintetek, hangsúlyok, lopott pillantások azok, amelyekkel operál a rendező és ezekkel az eszközökkel festi meg egy középkorú férfi és egy kamaszlány kapcsolatát. Klári és Aladár párosa megkapó: a szószátyár, koravén lány és a szófukar, magába forduló férfi kettőse meglehet, hogy nem akkora újdonság, de jelen film esetében nagyon jól tud működni és a közöttük lévő kémia az, ami viszi a hátán az egész alkotást. Barnabás könnyen belefuthatott volna jó pár klisébe, és abba, hogy kényes témába nyúl - az idős férfi-fiatal lány felosztásból sokszor fakadó Lolita-effektustól például tartottam kicsit, de finoman lett kezelve a dolog úgy, hogy azért nemlétezővé sem kívánták tenni. Mindehhez természetesen szüksége volt a filmnek két olyan színészre, aki képes kommunikálni ezeket a dolgokat olyan módon, hogy az ne legyen kényes-kínos, vagy erőltetett.
Hajduk Károly és Szőke Abigél személyében a rendezőnek pedig nagy szerencséje volt: mindketten alázattal, finoman, egymás és a maguk karaktereinek rezgéseire érzékenyen dolgozták fel és tették magukévá a szerepet. Szőke Abigélnak az érzelmek nagyobb skáláját kellett, hogy elsajátítsa - Klári érettségét, pimaszságát és sebezhetőségét, valamint azt, hogy mindeközben szép lassan nővé érik. Abigél játéka csodásan fifikás, természetes és élettel teli, olyan, amilyenből egyből arra gondolunk: erre a lányra érdemes lesz odafigyelni. Hajduk Károlynak Abigéllel ellenben az érzelmek skálájának elfojtását kellett színre vinnie. Károly egy begubózó, önmaga köré minduntalan falakat építő férfiként ábrázolja Aladárt, aki a felszín alatt szép lassan a maga módján mégiscsak megpróbál megnyílni és tovább lépni. Alakítása eszközmentes, de ez az eszközmentesség a javára válik és igazolttá lesz a film során (az utolsó jelenetek egyikében különösképp érdemes figyelni az arcjátékát).
Az alig másfél órás játékidővel rendelkező film bár első ránézésre magán viseli azon jegyeket, amelyek a rosszmájúak szerint instant Oscar-esélyre és díjesőre jogosítják fel, ennél a helyzet szerencsére bonyolultabb. Vagy éppenhogy egyszerűbb? Az Akik maradtak ugyan 1948-ban játszódik és főszereplői szenvedik az elmúlt évek történéseit, valamint Rákosi-féle diktatórikus uralmat, ez csupán a közeget biztosítja egy olyan történethez, melyben veszteséget elszenvedett emberek próbálnak egymáshoz közeledni. Száraz történelemleckéről tehát szó sincs. Ahogy arról sincs szó, hogy egy minden ízében lélekölő filmet készített volna a rendező (amilyet mondjuk Nemes Jeles László készített a holokauszt borzalmairól, vagy amilyet Szász János szokott készíteni bármely témáról), sőt: ennek éppen az ellenkezője mondható el. Az Akik maradtak egy humánus, gyengéd húrokat megpendítő, hol fájdalmas, hol felemelő és meglepően optimista hangvételt megütő alkotás, amelyben pont az a jó, hogy első blikkre nem lóg ki, hogy nincs benne semmi kirívó vagy hivalkodó. Egyszerű eszközökkel, egyszerű nyelvezettel és mégis, átgondoltan és érett stílusban beszél veszteségekről és arról, hogy a sebek milyen nehezen képesek gyógyulni. Nem mond ki vaskos életbölcseleteket és kerüli a melodramatikus elemeket, csak finoman vizsgálja az emberi természetet, hogy miként tud két elveszett, magányos ember segíteni egymáson pusztán a törődéssel és a szeretettel. Az Akik maradtak nagyon is tisztában van azzal, hogy nincsen egyszerű megoldás arra, ha elveszíted a szeretteidet és egy percig sem állítja, hogy a továbblépés teljes mértékben sikerülni fog. Viszont így is képes optimistává válni, hiszen állítja: próbálkozni szükségszerű és a próbálkozásnak bizony meglehet az eredménye. Emberek vagyunk, és csak egymásból nyerhetünk erőt ahhoz, hogy feltápászkodjunk.