Aladdin - Kritika

|

Ha a negyven rabló nem is rabolja el annyira a szívünket, mint az eredeti, 1992-es rajzfilm, ez az Ali így is nagyon baba!

Persze továbbra is lehet károgni Hollywood remake-mániájáról, és hogy mostanra a stúdiófőnökök úgy félnek az igazán eredeti ötletektől, mint ördög a tömjénfüsttől. Nem lehet azt mondani, hogy ez kicsit sem jogos kritika, ugyanakkor pont a mesék feldolgozásában nem érzem ezt teljesen helyénvalónak. A mese lényege pont az, hogy egyszerű, morális üzenetét ismételgetve ismertessük meg a fiatalabb generációkat ezekkel a történetekkel, valamint emlékeztessük magunkat a jó és a rossz fogalmára. Nem hiába maradtak fenn ezek a történetek akár évszázadokon keresztül. Azzal persze nem tud versenyezni anya és apa meséje, amikor nagyapa előadásában először hallottuk a történetet, de hozzá tudják adni a magukét még akkor is, ha kívülről fújjuk az egészet, itt-ott pedig talán felül is múlják a nagyszülők verzióját. Nagyjából ugyanez a helyzet Guy Ritchie 2019-es Aladdinjával is, amely megkockáztatom, hogy az eddigi legjobb remake a Disney élőszereplős feldolgozás hullámában.

Hirdetés

Ezt pedig olyan ember írja, akinek a legkedvesebb Disney-meséje az azonos című, 1992-es animációs film Alan Menken, Howard Ashman és Tim Rice fantasztikus dalaival, Robin Williams (magyarban pedig Mikó István) forradalmian szórakoztató szinkronjával. Hogy képes felérni az eredetihez Guy Ritchie 80%-ban azzal megegyező élőszereplős remake-je? Egyáltalán nem, de ez egyértelműen nem is állt szándékában a brit rendező fenegyereknek és ezt dőreség is lenne elvárni tőle. Sokkalta inkább a saját maga stílusában előadni a 92-es sztorit a gyerekeinek. Ritchie saját bevallása szerint is gyerekei miatt vállalta el a rendezést, mivel a teljes Disney-mesekollekciót végignézték az évek alatt többször is, amivel együtt remekül volt alkalma kitanulni ezeknek a felépítését. És ez nagyzoló kijelentésnek hathat ugyan, abszolút igazat kell adnom neki.

Ugyanis az Aladdin keresve sem találhatott volna magának jobb rendezőt, mint Ritchie! Még úgy sem, hogy a Blöff és a Sherlock Holmes direktorának vizuális kézjegyei most jóformán észrevétlenek maradnak, azonban a John Augusttal (Charlie és a csokigyár, Nagy hal) közösen jegyzett forgatókönyvön így is tisztán érezhető, hogy ki az elkövető. Elvégre Ritchie ösztönösen képes megteremteni a szimpátiát az alvilági karakterekkel, azokat nagyon is szimpatikus betyárnak, hétköznapi embernek ábrázolnia, márpedig Aladdin ezeknek a legtipikusabb példája.

Hirdetés

Kiváló ötlet volt, hogy a főbb szerepeket jóformán ismeretlen, közel-keleti származású színészekkel játszassák el, hiszen amellett, hogy frissnek hatnak és nekik is nem akármilyen kiugrási lehetőség, a kultikus szerepekre nem nehezedett rá az aktorokkal szemben támasztott prekoncepció. Egyetlen kivétellel, hiszen a 92'-es verzióban is a showt Dzsinni lopta el és az őt megszólaltató, már akkor legendának számító Robin Williams/Mikó István, így értelemszerű volt, hogy erre is egy nagyágyút szereznek meg Will Smith személyében. A színésszel szemben persze érthetőek voltak a prekoncepciók nem csupán Williams örökségének a fényében, hanem Smith az elmúlt években nyújtott kínos szerepvállalásai és megnyilvánulásai miatt is, amire a nem túl acélos marketing is rájátszott a vitatható minőségű CGI-jal. Smith viszont könnyedén vette a vállára nehezedő nyomást, visszafordulva 90-es évekbeli, elsősorban a Kaliforniába jöttemből ismert önmagához és meg kell hagyni, hogy ennek a Dzsinnek pont ez a "Fresh Prince of Agrabah" stílus áll annyira jól, hogy eszünkbe se jusson Williams. (De azért a legendás komikus kap egy aranyos kis tiszteletadást.)

A címszerepben a kanadai Mena Massoud a tökéletes csiszolatlan gyémánt: az első perctől kezdve az utolsóig rettentő rokonszenves, miközben kisugárzásában egyszerre van ott a talpra esett utcagyerek és a jóravaló, naiv hősszerelmes is, Smith-szel való kettőse pedig szintén remek, de az efféle bromance-ben Smithnek és Ritchie-nek is nagy rutinja van. A film igazi nyertese azonban a Jázmint alakító Naomi Scott, akinek a szerepét parádésan sikerült felduzzasztani és modernizálni, hogy ne csupán egy bajba jutott hercegnő, hanem igazi, modernkori hősnő is legyen, egyenrangú partnere a címszereplőnek (duója Massouddal ráadásul irtó cuki). Az külön érdekes, hogy a női karakterekben amúgy nem éppen remekelő Ritchie-nek sikerült mindez, de rengeteget tesz hozzá mindehhez Jázmin új dala, az Alan Menken, valamint a Kaliforniai álom és A legnagyobb showman szerzőpárosa, Benj Pasek és Justin Paul által szerzett "Speechless" is. Ugyan rengeteg kritika érte a Jafart alakító Marwan Kenzarit, de némileg meg kell őt védenem. Jafar intrikus jellemét a rajzfilmben könnyebb volt szélsőségesen ábrázolni és pont emiatt a szélsőségesség miatt tudott jobban megmaradni az emlékezetben, ami viszont filmen értelemszerűen nem működött volna, pláne úgy, hogy itt Jágó figuráját is ugyanezen okból kifolyólag kénytelenek voltak visszavenni. Viszont ezt az intrikus, Kisujj szerű figurát ügyesen próbálták meg párhuzamba állítani Aladdinnal Ritchiék, ezáltal új színezetet adva neki és kétségtelen, hogy Kenzari akármennyire is igyekszik, a fent említett trióhoz képest a szerep hálátlanságát ritkábban tudja ellensúlyozni.

Hirdetés

És az újítások, a bővítések hiába értelmesek, logikusak, van is helyük, érezhető az eredeti másfél órás mese két órásra nyújtása, ami néha ebből fakadóan le is ül. Emellett vizuálisan olykor elképesztően tömény tud lenni ez a többnyire lenyűgöző CGI kavalkád, főleg Dzsinni jeleneteinél. A dalok viszont közel 30 év után is hidegrázósak - van amelyiknek az újrája még jobb is - a modernizációjukban is sikerült megtalálni a tökéletes egyensúlyt Menkenéknek, hogy egyszerre hassanak újnak (a beatbox egyáltalán nem lóg ki az összképből) és őrizzék meg az eredetiek sokszor bigbandes szellemiségét.

Hirdetés

De ugyanez igaz az egész filmre. Lehet, hogy éppúgy felesleges lesz sokaknak, mint A szépség és a szörnyeteg, vagy nemrég a Dumbó, az eredetihez pedig pont a hasonlóságok miatt esélye sem lesz felérnie, de az Ezeregy éjszaka (vagy a Disney) meséinek sohase jusson rosszabb feldolgozás, mint ez: vicces, csupaszív és vagány! Pont amilyet mi is kívánnánk! 

Aladdin

Kinek ajánljuk
  • Guy Ritchie rajongóknak!
  • Akik az eredeti mesén nevelkedtek!
  • Akik tudják, milyen az igazi jó barát!
Kinek nem
  • Akiknek a 92’-es mese szent és sérthetetlen!
  • Ha számunkra Robin Williams/Mikó István egyenlő Dzsinnivel!
  • Akik egy új élményre vágynak!
Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.