Adam McKay A nagy dobással, a Pancser police-szal vagy akár a Tesó-Tusával egy relatíve nagy és hűséges rajongói bázisra tett szert, hiszen ezek a filmek egy kifejezetten egyedi rendezői- és írói megközelítésről tanúskodnak - ezekre pedig néha annyira szükség van, mint esőre a szárazságban. Az Oscar-várományos Alelnök tovább örökíti McKay jellegzetes stílusát, ám egy (vagy talán több) fokkal komolyabb műfajban.
McKay-nek jóval nehezebb dolga volt az Alelnökkel, mint az életrajzi filmek egy nagy százalékának, hiszen a cselekmény középpontjában Richard 'Dick' Cheney (Christian Bale) áll, a modern politika egyik legtitokzatosabb, ám vélhetően legalább annyira fontos szereplője. Arról a Dick Cheney-ről beszélünk, aki kétkezi munkásból lett az Egyesült Államok alelnökévé George W. Bush (Sam Rockwell) kormányzása alatt - az odáig vezető út, na, az az igazán érdekes. Az Alelnök ugyan életrajzi feladatait is remekül ellátja (látszatra egész biztos, hiszen túl sokat nem tudunk meg a még ma is tevékenykedő Cheney-ről), megkerülhetetlenül erős hatását mégis politikai drámaként fejti ki. Állhatunk bármelyik oldalon, arcpirító pillanatokból nem lesz hiány, McKay néhol őrületes, ám végig lebilincselően szórakoztató stílusa pedig egy ingergazdag levessé teszi az Alelnököt. A végső "tanulság" viszont nagyon kellemetlen lesz.
Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy mire is érdemes számítani az Alelnökkel kapcsolatban, hiszen ahogy azt a film nyitószövege is sugallja, a teljes igazság ismerete és a tűpontos hitelesség fontos volt McKay-éknek, évekre kiterjedő "elveszettnek" minősített dokumentáció hiányában ez egy közel lehetetlen feladatnak minősült. Szóval érdemes helyén kezelni a filmben látottakat, főleg, hogy számos dialógus csak a képzelet szüleménye, amit néhány esetben maga a film is egyértelművé tesz. Szerencsére az ilyen jelenetek maximálisan az Alelnök célját és művészi szabadságát szolgálják, de érdemes mindent a helyén kezelni, és nem kőbevésett történelemnek venni. Mindezekkel együtt is McKay-ék egy nagyon komoly és alapos kutatómunkát követően láttak neki akár Cheney megformálásának, akinek a vászonra varázsolt énje hozzá közel álló személyek leírásai alapján születhetett meg.
Célszerű lenne minél hamarabb szót ejteni a címszereplőről, hiszen Cheney mind papíron, mind a vásznon egy piszkosul érdekes és ijesztő mód kiszámíthatatlan karakterré teljesedett ki Christian "kaméleon" Bale performansza által. Cheney, ahogy szinte minden, ami a filmben górcső alá kerül, végig a morális szürke zónában járkál. Egyik pillanatban egy pocakos, csupaszív apukát, a másikban pedig egy számító, könyörtelen politikust látunk Bale egészen parádés átalakulásának és játékának köszönhetően. Számomra adja magát a Gary Oldman Winston Churchillje és Bale Cheney párhuzam, hiszen két hasonlóan briliáns átszellemülésről beszélünk, ám utóbbi kapott maga köré egy pazar koncepciót, ami magasabb szintre tudta emelni Bale munkáját. Döbbenetes belegondolni, de még így sem lopta el a show-t teljesen az Oscar-díjas színész, hiszen Amy Adams, Steve Carell és Sam Rockwell egyaránt levedlett mindent, amivel korábban azonosítottuk őket.
Az eddig is fantasztikus színészek hírében álló hármas garantálta, hogy az Alelnök cselekményének minden egyes szála egyenrangú és hasonlóan szórakoztató legyen. Adams mint Cheney hitvese tipikusan olyan női karakter, aki annyira határozott és céltudatos, hogy még mi is kihúzzuk magunkat a székben (elvégre is a film szerint Cheney sem lenne sehol nélküle). Carell, főleg a Foxcatcher óta a komikus oldalát egy csettintésre képes egy végtelenül feszült jelenetbe átváltani, amit az Alelnök egy idő után egyre kisebb, de annál hatásosabb mértékben alkalmazott. Azt azonban sosem gondoltam volna, hogy George W. Bush-t valaha is Sam Rockwell formájában fogom viszontlátni nagyvásznon - és mennyire jó, hogy megleptek, mivel a Rockwell-féle esetlen, a maga módján szerethető Bush annyira kellett a film második felének, mint egy falat kenyér.
Az Alelnök a játékidő első székbe szögező órája után szép fokozatosan válik egy egyre nehezebben fogyasztható és tagadhatatlanul provokatív élménnyé. Ez alapjáraton egyáltalán nem jelent rosszat, főleg, hogy McKay különleges ritmusú és a filmszerkesztési sztenderdekre fittyet hányó jelenetei végig jól állnak a filmnek. A valóságunkat szívsajdítóan gusztustalan és reménytelennek ábrázoló párbeszédekre szinte kivétel nélkül rendre érkezik egy szellemesebb, már-már tragikomikus megjegyzés, vagy egy közbe ékelt metaforikus snitt. Ez végig elősegíti, hogy McKay filmje egy szuggesztív élményként csússzon le vagy épp akadjon meg a torkunkon, nem beszélve a cselekménnyel szimbiózisban élő korhű felvételekről. Látván a Watergate-botrány ütőzöngéit vagy épp 9/11 máig vérfagyasztó felvételeit, hirtelen már nem is olyan vicces az Alelnök kissé szarkasztikus, senkit nem tisztelő hangvétele.
Szó se róla, egy garantáltan különleges filmélményt kapunk a pénzünkért, ám érdemes lesz felkészülni rá, hogy McKay rendezése nem akar minket álomvilágban tartani. Olykor talán már picit túl is tolja a kiszámíthatóbb társadalomkritikus jeleneteket, ez pedig érezhetően tördeli a film második felének egészen addig mesteri dinamikáját. Kicsit a fekete humor legütősebb vicceire emlékeztet az Alelnök, amin marha jól szórakozok eleinte, ám ahogy leülepedik a poén egyre jobban utálom magam érte és ábrándulok ki a világból. McKay filmje nem szeretne megoldást találni semmire (hogyan is tehetné?), helyette inkább az arcunkba dörgöli a múltunk s jelenünk minden mocskát, és teszi mindezt olyan nyers (arrogáns?) és kíméletlen stílusban, hogy a végére az már nem csak fizikailag, de lelkileg is émelyítő.
Az Alelnökkel kapcsolatban néhány dolog viszont biztos: egy olyan különleges filmélményt kapunk egy hasonlóan izgalmas emberre felépítve, amit az arra fogékonyak egyszerre fognak imádni és gyűlölni - McKay célja pedig valami ilyesmi lehetett. Bűn lenne kihagyni az idei termésből.