All Cheerleaders Die - Kritika

Egy elszánt, szürke egér gimnazista lány eléri, hogy felvegyék a pompomlányok közé, hogy aztán később a csapatnak belső konfrontációik mellett egyéb, természetfeletti elemekkel is meggyűljön a bajuk. Direkt nem mesélem el részletesebben a sztorit, szeretném, ha ti is ugyanúgy meglepődnétek, mint én tettem. Ehhez mondjuk az is kéne, hogy a trailert se tekintsétek meg, ami egyébként nem is nagyon tükrözi a film milyenségét. Szarabbnak tűnik, mint amilyen valójában, ez ne legyen megtévesztő. Nem kevés az esély arra, hogy nem fogjátok mindannyian szeretni ezt a filmet, nagy valószínűséggel olyan fifti-fifti lesz az osztódás. Erre mérget veszek. A nézők egyrészt nem mindig szokták tolerálni ezt a fajta állatságot és agyeldobást, ami ebben a filmben történik, másrészről pedig a McKee filmjét illető kritikák részben igazak; a tónus a film alatt nem mindig egységes, az első percekben látottak nyomán nem következtethető ki csuklóból az a szituáció, amire végül kifut a produktum. A rendező intenciója azonban épp ez volt - ahogy olvastam egy vele készült interjúban - a nézővel való szórakozás és elvárásokkal való játék érdekelte őt. Ilyetén téren nem is vallott kudarcot. Az első harmad ugyanis nem más, mint a "cheerleader movie"-k elemeinek cinikus és gunyoros modorban való felsorolása és azoknak szinte túlzásba vitt alkalmazása. Láthatunk minden klisét, kezdve a buta szőkétől a sportos, alfahím fekete fiún keresztül a különc vonalat képviselő lúzer szereplőtípusokig. Hierarchia, éjféli dorbézolások és megállás nélküli italozások. Sztereotípiákkal találkozunk, mely sztereotípiákat a rendező másként kezeli, mint az átlag rendezők: a felszínességet egy lépéssel átlépi épp annyira, hogy elkerülje az egydimenzióság vádját.

Az expozíció néminemű ügyetlenségét és egyenetlenségét kompenzálják azért az alakítások és a cselekmény ezen részét mozgató - néző részéről való - nyomozós szál kérdőjelei. Miért akarja annyira a hajrálányokat porig alázni hősnőnk és mi ér neki annyit, hogy beolvadjon közéjük? És egyáltalán, mi köze mindehhez a ciki barátnőnek, aki állítása szerint tud varázsolni? Ügyetlensége ellenére tehát a nézői kíváncsiságot fel tudja kelteni már itt is, csak épp picit dadogva teszi mindezt. Amint azonban átfordul a film szimplán fura - tinifilmek toposzait alkalmazó - dolgozatból egy természetfeletti elemekkel operáló vadságba, az ember nem győzi kerekíteni a szemeit. A változás hirtelen történik és ez az a pont, amikor eldől, szívedbe zárod-e a filmet, vagy pedig elküldöd a p*csába. Ugyanis a hajrálányok világával együtt a film maga is hirtelen kifordul magából és a szubzsáner alkotta íratlan szabályok semmissé válnak. Amivé a film válik az egy ízig-vérig vad és eszelős marhulás, melynek láttán első blikkre kérdőjelessé válik McKee rezuméja, de ne legyünk annyira ostobák, hogy azt hisszük: nem tudatosan használja azt a nyelvet, amit épp.

A - feltételezhetően - szándékolt B-filmes jelleg azon kívül, hogy mocsokmód szórakoztatóvá teszi a filmet, az egész furamód szatirikussá válik a műfajt és saját stílusát illetően. A komolyan vehetőség határa erősen súrolva van, ugyanakkor a rendezőt, úgy érzem, mégis illő komolyan vennünk: láthatóan nem egy olyan direktorral állunk szemben, aki a trash eszközeit szimplán az agyatlan szórakoztatás céljául használja. Túlságosan tudatosnak tűnik ahhoz és a szándékoltság minden percében érződik. A mulattató gagyiság mögött úgy gondolom, hogy lapul valami komolyabb motiváció. Talán. Ámbár, ha nem is volt több célja azzal, hogy az óvatlan néző idegeit borzolja bizarr fordulataival, akkor is rendben vagyunk, így gazdagabbak lettünk egy egyedi filmélménnyel. És micsoda filmélmény ez!

Ha túltesszük magunkat a tónusváltás okozta kezdeti megrázkódtatáson, akkor egy rendkívül egyedi hangvételű, természetfeletti elemekkel kecsegtető, abszurd, fekete horror-komédiát látunk, ami úton-útfélen meglepetéseket okoz a nézőknek. A cselekmény ezen a ponton is továbbviszi a hajrálány-szálat, csak épp közben átmentünk egy másik műfajba. McKee fokozatosan, de minden óvatoskodást mellőzve görgeti filmjét egyenesen a pokoli, random húzásokat felvonultató, minden elvárást felülmúló (vagy épp alulmúló, ki hogy) fináléig, amin nem győztem kapkodni a fejemet. Talán Sam Raimi csinált fénykorában ilyen, ehhez hasonló dolgokat, még mielőtt még bedarálta volna a hollywood-i gépezet. De hogy még közelebbi rokont hozzak: ha azt nézzük, a Joss Whedon-Drew Goddard által jegyzett Ház az erdő mélyén sem áll nagyon távol; kiszámíthatatlanságában és a műfajjal/nézővel párhuzamosan történő gonosz játékot illetően licitálnak egymásra. Egyik film se az, ami elsőnek látszik és mindkettő végkifejlete a lehető legbizarrabb és legpiszkosabb módon mulattató.

Az All Cheerleaders Die totál kiszámíthatatlan, konvenciókat szembeköpő agymenés, ami engem speciel felpezsdített és újra rájöttem arra, hogy bizony készülnek még ilyen faragatlan gyémántok Hollywood-ban, amikre érdemes odafigyelni. Megértem persze, ha sok embernek megfeküdte a gyomrát, de ha valaki egy picit is éhezik egyediségre, akkor kétlem, hogy félremenne ezzel a választással. McKee talán nem azt csinálja, amit várunk, kicsit vadabbul játszik és felelőtlenebbül, de basszus, ha egyszer belelendül, akkor olyan húrokat pendít meg, amit csak kevesen tudnak. Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy felfedezzem magamnak a rendező egyéb alkotásait.

Oldalak: 1 2