Francis Lawrence 2018 óta nem rendezett nagyjátékfilmet, de ha vetünk egy pillantást a filmográfiájára, láthatjuk, hogy mind az azt megelőző években igencsak aktív volt, mind az előttünk álló időszakban el lesz látva filmes munkákkal. Hozzá köthető többek között a Constantin - A démonvadász (2005), a Legenda vagyok (2007), vagy Az éhezők viadala: Futótűz (2013), illetve a franchise A kiválasztott-részei (2014, 2015), melynek jövőre érkező előzményfilmjét is ő jegyzi.
A tarsolyában van továbbá egy BioSchock-adaptáció és egy Constantin-folytatás is, amikről egyelőre nem sokat tudni, de azt láthatjuk, hogy az utóbbi négy évben valószínűleg csak rápihent a soron következő projektjeire, melyek közül a legfrissebb a Netflixen debütált családi kalandfilmje, az Álomország. Az más kérdés, hogy valószínűleg nem ez követelte meg filmes pályafutásának a legmegerőltetőbb kreatív energia-befektetését, mindenesetre az Álomország hozta azt, ami elvárható egy elsősorban fiatalabb korosztályt célzó alkotástól.
Nemo (Marlow Barkley) miután elveszítette az őt egyedül nevelő édesapját (Kyle Chandler), akivel egy kis szigeten éltek, nagyvárosi nagybátyjához, Philiphez (Chris O'Dowd) került, aki meglehetősen elhidegült a testvérétől. A kislány az új közegben egyáltalán nem érzi jól magát, nehezen találnak egymásra Philippel, ezért megpróbál az álmaiba menekülni, hogy maga mögött hagyja a hétköznapok fájdalmait. Úgy érzi, hogy álmában újra szabad lehet, és találkozhat édesapjával, akit annyira szeretett. Az álomvilágban megismeri Flipet (Jason Momoa), akiről apukája korábban már rengeteget mesélt.
A halálról és a gyászról - különösen egy gyereknek - rendkívüli körültekintéssel kell beszélni. Egyrészt egy bizonyos kor felett nem árt szembesíteni az elmúlás tényével, másrészt nem szabad elterelni a figyelmet az élet adta örömökről sem. Lawrence a kellő odafigyeléssel és óvatossággal ábrázolta ezeket a filmjében, de pont a biztonsági játéka miatt lesz a felnőttek számára kissé felületes a mondanivaló. Az viszont így is egyértelmű, hogy Nemo elkeseredettsége mellett a felnőttek életében jelenlevő elmagányosodás kérdését is feszegette az Álomország, de ez csupán arra elegendő, hogy a gyermek fogékonyságát csiszolgassa a témában.
Vizualitásban teljesen középszerű szintet hozott Lawrence kalandfilmje, ami azért fájó, mert az Álomország körülbelül 150 millió dollárból készült, és a történet univerzumában bőven akadt kiaknázatlan lehetőség. Már a film címe azt sugallja, hogy itt most el fogunk rugaszkodni a valóságtól, és ez valamiképp meg is történik, csak éppen egy-egy ötletes álommontázst leszámítva (pl. lábra kel az ágy) nem bővelkedik kreatív helyszínekben. Márpedig egy kiskamasz képzelete, különösen amikor ennyi impulzus éri, egy valódi kincsesbánya, amit egy álmokról szóló kalandfilmnek feltétlenül ki kell(ett volna) bányásznia.
Nem lett tehát maradandó élmény Francis Lawrence képregényadaptációja (Winsor McCay Kis Némó Szundiországban című képregényét dolgozza fel), de egy szombat esti családi kikapcsolódásnak minden tekintetben eleget tesz, ami főleg Momoa és Barkley párosának köszönhető.
