John Landis 1988-as filmjének folytatását már egy ideje szerette volna Eddie Murphy összehozni (ahogyan a rajongók is több ízben követelték már tőle), úgyhogy most mindenki egy emberként lélegezhet fel. A második rész itt van, megérkezett, Murphy pedig visszatért ahhoz a szerephez, aminek részben a hatalmas sikerét köszönheti. A kérdés már csak az, hogy megérte-e ennyit várni rá, és hogy nem-e lett volna jobb meghagyni mindezt a nyolcvanas éveknek és a nosztalgiának?

 

A történet szerint Zamunda királya (James Earl Jones) haldoklik, Akeem-nak (Eddie Murphy) pedig muszáj lesz kiválasztania azt, aki őt magát követi a posztján, miután királlyá koronázzák. Egyetlen probléma van csupán: Akeem-nak csak lányai vannak, egy másik birodalom uralkodója (Wesley Snipes) pedig nagyon szeretné, hogy az ő fia vegye feleségül egyikőjüket. A dilemmát orvosolandó gyorsan kiderül, hogy a hercegnek bizony van egy fia is New Yorkban, akiről eddig nem tudott (hogy ez miként történt, azt Semmi gyorsan el is magyarázza), így visszautazik Queens-be, hogy fellelje őt és betanítsa a hercegi lét rejtelmeibe.

Craig Brewer filmje tehát az első film történetét meséli újra, épp csak fordítva egyet-kettőt a felálláson. Queens helyett Zamunda világába kapunk bepillantást, viszont az első filmhez hasonlóan ugyanúgy egy fish-out-of-water szituációt láthatunk, melyben Lavelle (Jermaine Fowler) az, aki idegenként pislog és próbál beilleszkedni egy számára egzotikus kultúrába. Murphy tehát ezúttal valamelyest a margó szélére kerül és onnan próbálja egyengetni soha nem látott fia útját és döntéseit. Hasonlóképpen, mint ahogyan James Earl Jones tette az első filmben, épp csak azzal a különbséggel, hogy itt mégiscsak egy Eddie Murphy-filmről beszélünk, tehát nehezen lehet mellékszereplőként tekinteni rá.

Újranézve a második rész előtt az első filmet, azt állapítottam meg, hogy egy alapvetően kedves, becsülendő üzenettel rendelkező romantikus komédiába szeretett bele a fél világ, amit sikerült megdobni az Eddie Murphy-re jellemző virtuozitással és helyenkénti harsánysággal. A poénok többsége még most is működőképes, a mellékszereplők viccesek és emlékezetesek (külön figyelmet érdemel az, hogy sokszor Arsenio Hall vagy épp Murphy formálta meg őket), a befejezés pedig idilli és tündérmesébe illően. Amilyennek lennie kell. A második film igyekezett hozni ugyanezt a szellemiséget, épp csak kevesebb szellemességgel. Míg az első film azt állította, hogy a pénznek nem szabad jelentőséget tulajdonítani a szerelemben, addig a második film a kulturális különbözőségeket szeretné megvilágítani és azt, hogy mindegy honnan jöttél, lehetsz király és lehetsz nemes. Meg persze: származás és pénz nem számít a szerelemben, csak a szerelem. Ergó, az idealista hozzáállás ugyanúgy megvan, a kvázi tündérmesei attitűd szintén.

Mégis hol mehetett félre a dolog? Papíron megvan minden ahhoz, hogy egy működőképes folytatást kapjunk, de valahogy mégis azt éreztem, olyan ez a film, ami túl sok kárt nem csinál, de nem gondolom azt, hogy érdemes volt ezt erőltetni. Érezni, hogy Murphy szívén viselte a projektet és hogy az üzenetét fontosnak tartotta kommunikálni (lásd: az alacsonyabb korhatár-besorolás), de mégsem lett több az eredmény, mint egy újramelegített, újraszervírozott változata a klasszikusnak. Minden, vagy legalábbis a legtöbb motívum csupán halovány árnyéka csupán az első motívumainak - gondoljunk akár a romantikus szálra, ami feleannyira sincs kimunkálva, mint az eredetiben, vagy a tradíciókhoz való ragaszkodás és azok felrúgása. A poénok nagy része gyengén muzsikál és nincs bennük elég kraft: többnyire ismét arra vannak felhúzva, hogy a főszereplő miként találja fel magát idegen környezetben.

Ám míg az elsőben vitte a prímet Murphy karizmája és piperkőc, nagyszájú bája, addig itt ez nincs meg, a Lavelle karakterén keresztül már nem képesek ugyanazt a frissességet és humort belevinni a sztoriba. Így maximum halovány mosoly futott át néha az arcomon (de leginkább az sem) és az is főleg akkor, amikor feltűntek bizonyos régi szereplők. A régi motorosokat pedig jó látni, Murphy és Hall még mindig mókásak együtt, James Earl Jones-t rövid ideig is élvezet nézni - ez azonban már az újramelegített, nosztalgiába révedős része a képletnek, amivel ideig-óráig el lehet lenni, de új élményt nem ad. Sajnos a fiatalság, Tracy Morgan és Leslie Jones szerepeltetése sem dob túlontúl sokat a nívón - ők is inkább csak amolyan vasárnapi, nyugodt-rutinnal, takaréklángon hozzák magukat. Ugyanakkor relatíve pozitívumként értékeltem a nem-visszatérő Wesley Snipes puszta jelenlétét is - bár az ő szerepét illetően is ki lehet jelenteni, az alkotók vélhetően sokkal viccesebbnek gondolták, mint amilyen végeredményében lett. Nem baj, attól még a közepes Snipes is jobb, mint a semmilyen-Snipes. 

Túlságosan elriasztani ugyanakkor senkit nem szeretnék, hiszen alapvetően Murphy csinált ennél rosszabb filmeket is. Sovány vigasz, sovány dicséret, de akkor is annak szánom és aki valaha is végigülte a Norbitot, az tudja, miről beszélek. Az Amerikába jöttem 2 üzenete ezzel szemben értékelendő, a díszletek szépek, és vannak benne jó zenék, meg egy cameózó Morgan Freeman. Ahogy azt sem tudom elvenni tőle, hogy legalább megpróbált összehozni egy decens családbarát komédiát (a trágár beszéd nem volt a minőség függvénye) és igyekezett csatasorba állítani az első film legtöbb erényét. Épp csak mindezt tehette volna nagyobb energiával, több és jobb humor segítségével és még vagy két maroknyi szellemességgel. Egyszóval kevésbé laposan. Na de megyek is innen, még mielőtt az uralkodó a fejemet veszi a gyalázkodó hangnememért.