Amerikai pasztorál - Kritika

|

Ewan McGregor első rendezése korántsem tökéletes Philip Roth Pulitzer-díjas regényéből, de így is bőven akad megemészteni való.

Tartozik-e az ember a szüleinek? Lemondhatunk-e valaha is a gyerekünkről? Hol húzódik a határ a nevelés felelőssége és az egyén szabad akarata között? 

Hirdetés

Seymour 'Svéd' Levovnak szerencsésen osztották a lapokat. A gimnáziumban kitűnik megjelenésével, a focicsapat sztárjaként rajongva tisztelik iskolatársai, a háborút harc nélkül megússza, apja jómódú zsidó kesztyűgyáros, átveheti tőle idővel a családi vállalkozást, elveszi feleségül a katolikus hitű, volt szépségkirálynőt, Dawnt (Jennifer Connelly). Kiköltöznek egy festői farmra, születik egy tündéri kislányuk, Meredith 'Merry' (Dakota Fanning) - élik az ötvenes évek amerikai álmát. Évtizedekkel később az iskolai véndiák-találkozón azonban a Svéd öccse keserűen számol  be régi barátjának, egy híres írónak (David Strathairn), hogy a bálványozott testvér élete teljesen kisiklott, és hamarosan eltemetik őt. Az idill megromlásának az oka pedig nem más, mint Merry, aki kamaszkorában radikális háborúellenes csoportok vonzásába került és a helyi postafiók ellen elkövetett robbantásban megölt egy embert, a rendőrség a nyomába szegődött és azóta teljesen nyoma veszett. 

A film eredetijéül szolgáló Pulitzer-díjas regény a modern amerikai irodalom egyik kiemelkedő alkotása. Hihetetlenül mély lélekábrázolással és a vietnámi háború körüli idők társadalmi változásainak erős kontextusba helyezésével, amely bizonyosság a könyvvel kapcsolatban még úgyis kialakult bennem, hogy még nem olvastam azt. Az viszont semmiképpen nem jó jel, amikor egy filmről úgy jövök ki, hogy feltétlenül el kell olvassam a könyvet is, mert amit a vásznon láttam kevés volt.

A történet középpontjában a Svéd áll, és az ő tökéletes életének apránkénti dekonstrukciója. Azonban érződik nagyon, hogy Ewan McGregor, aki a szerepre előbb csapott le, mint a rendezői székre, hihetetlen módon azonosult apai mivoltából fakadóan a karakter szülői válságával és emiatt elhanyagolt olyan személyiség elemeket, amelyek egyes kiszólásoknál derülnek ki, hogy hoppá, jó lett volna ebből a szempontból is elgondolkodni egy-két dolgon és esetleg megfelelően ábrázolni azt. Ehelyett inkább olyannyira igyekszik felmenteni főhősét, hogy konkrétan elhallgat kínos információkat róla, de ha semmit nem tudunk a könyvről, akkor is feltűnően csak áldozatként látjuk. Olykor-olykor azért az életében jelen lévő nők közül néha felszólalnak páran, hogy ez az ő tökéletes világa mások számára megterhelő is lehetett, de az ezzel való szembenézés, bármiféle érdemi reakció teljesen elmarad, és a nézőnek is inkább azt sugallja a film, hogy hát micsoda meg nem értettsége ez szegény embernek. 

McGregor azonban a karakter talán kissé félreértelmezése - vagy jóindulatúan fogalmazva saját szája íze szerinti alakítása - mellett rendkívül erős és megható alakítást nyújt. Tökéletesen átadja a szülői lét és a nevelés egyik legnagyobb egzisztenciális kérdését, miszerint soha nem tudhatjuk igazán, hogy jól csináljuk-e a dolgokat és azoknak milyen hatása lesz a gyerekünk személyiségfejlődésére.

És ha már a többi aspektusban gyengén is teljesít a film és nem sikerül teljes mértékben kibontani a könyv által tárgyalt pszichológiai és társadalmi kérdéseket, a szülőséggel kapcsolatos kérdéskört bizony nagy érzékenységgel fejti ki. Viszont ugyanez okozza a hiányérzetet is, mert a gyerek felőli oldalt némileg hanyagul oldja meg.

Az apa végletekig kitartó szeretetének - vagy inkább a tökéletességhez való ragaszkodásának? - ellenpólusa az anya reakciója. Jennifer Connelly bár kissé háttérbe szorul, ennek ellenére a legerősebb jelenetek neki köszönhetőek. Az ő látszólagosan tökéletes élete is pontosan ugyanúgy hullik darabjaira, mint a férjéé, de egy idegösszeomlás és önmaga árnyékának nem kicsit hamisnak érződő újrateremtése mögött mégis sokkal több megértése rejlik az eseményeknek, mint amit a Svéd valaha is megsejt. 

McGregor első filmes próbálkozásával jócskán túlvállalta magát, de azért mindenképpen tiszteletre méltó alkotás, és így is bőven felvet az emberben kérdéseket. Alexandre Desplat empatikus és alázatos zenei kíséretével kiválóan festette meg azokat az érzelmi tájképeket, amit a saját rendezői elképzelése megengedett.

A film véleményem szerint a forgatókönyvön bukott meg - bár ez kicsit erős megfogalmazás, mert egy értékelhető és megindító alkotás lett így is. Egy könyvadaptáció nem akkor működik igazán, ha egy betűt sem veszünk el belőle, hanem ha sikerül a lényegi mondanivalóját, az általa közvetített érzéseket átadni. Ez itt csak részben és igen szubjektíven sikerült; egy ennyire nehéz műhöz sokkal nagyobb bátorsággal és szabadsággal kellett volna hozzányúlni ahhoz, hogy legyen esélye akkorát ütnie, mint az eredetinek. 

Végezetül álljon itt a film előzetese, ami számomra az elmúlt évek személyes kedvence. A filmszeretőknek leginkább a Donnie Darkoból ismert Mad World című szám tökéletes aláfestést nyújt annak a tragikus érzelmi lejtmenetnek, aminek tanúi lehetünk.

Amerikai pasztorál

Kinek Ajánljuk
  • Szülőknek és lázadó kamaszoknak.
  • Kispolgároknak és azoknak, akiket bosszantanak a kispolgárok.
  • Akik kíváncsiak Ewan McGregor első rendezésére.
Kinek Nem
  • Akik olvasták a könyvet.
  • Akik nem szeretnek a zavarosban halászni.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.