Manapság szinte futószalagon készülnek a különböző young adult-filmek (és egyébként könyvek is), alig távozik egyik a moziból, máris jön a következő. Hasonlóan működik manapság ez az iparág, mint annak idején a klasszikus ponyvairodalom. Szinte meg sem tudjuk különböztetni a címeket, olyan mennyiségben kerülnek elénk a művek.
Az Amikor szerelembe estünk ennek a műfajnak a középső harmadát lövi be minőség tekintetében: nem olyan kínos, nincs annyi káros üzenete, mint a Miután-sorozatnak, de meg sem közelíti a zsáner csúcsát. És itt most még csak nem is John Hughes-ra (vagy bármely szerzői filmesre) kell gondolni, már egy John Greennel is előrébb lennénk!
Mia (Virginia Gardner) visszahúzódó tinilány, aki bár előszeretettel követi a szabályokat, néha el-ellóg nevelőanyjától. Egy ilyen alkalommal meglát egy srácot (Alex Aiono), aki épp le akarja vetni magát a szikláról. Mia megakadályozza a tragédiát, pár nappal később pedig már Kyle-ék otthonában tűnik fel, majd a szokottnál erélyesebben hívja el egy spanyolországi utazásra a fiút, sőt még a szülei számára is kitalál egy részletes alibit. Kezdetben közel sem egyértelmű, hogy melyikőjük mit keres, milyen céllal vállalja az európai kalandot, de az egészen biztos, hogy mindkettejüknek van mit feldolgoznia.
Sok olyan filmrajongó van, aki szereti, ha egy moziban nem rágnak szájba mindent, s az alkotók felnőttnek kezelik a nézőt. Nos, ők azok, akiknek messziről kell elkerülniük az Amikor szerelembe estünket, hiszen a zsáner átlagához méltó módon ebben a filmben is elég direkt jelzéseket kapunk. Onnan tudjuk például, hogy Mia nagyon szabálykövető, hogy a repülőre érve is jegyzeteli a biztonsági előírásokat, Kyle ígéretes futballista karrierjét pedig a számtalan poszter és mez mellett az is jelzi, hogy egyszer spontán módon kezd el dekázni az utcán. Ezzel persze önmagában olyan hatalmas probléma nincs, fel kell helyezni a karaktereket a sakktáblára, és azt mindenképpen a film javára kell írni, hogy például a lány esetében a végkifejlet - spoiler nélkül - sokat árnyal a sztereotip jellemvonásokon.
Az alkotók láthatóan jól ismerik a választott műfaj szabályait, így minden kötelező toposz jelen van: egymást váltják a látványos, igaz némileg képeslapszerű totálok, az érzelmes zenei betétek, illetve az (ál)filozofikus beszélgetések a szerelemről és a halálról. Egy jellemzőt azonban nem vesznek át, és ez egyáltalán nem probléma, sőt, önmagában elég ahhoz, hogy a műfaj legtöbb darabjánál nézhetőbb legyen Virginia Gardnerék új filmje.
Ezeket az alkotásokat ugyanis gyakran éri kritika amiatt, hogy kifejezetten káros kapcsolati mintákat propagálnak az ilyen szempontból igen befolyásolható fiatal korosztály számára. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak jó emberekről lehet filmet készíteni, sőt, gondoljunk bele, mennyivel szegényebb lenne a filmtörténet az antagonisták nélkül. Ám nagyon fontos, hogy ha az alkotás jellemhibákat vagy súlyosabb esetben pszichológiai zavarokat ábrázol, reflektáljon is azokra.
Az Amikor szerelembe estünk viszont kifejezetten ártalmatlan. Két olyan fiatal esik szerelembe, akik ugyan küzdenek a démonjaikkal, de igyekeznek figyelni a fejlődésre és a múltbéli hibák kijavítására, ráadásul egymással is tiszteletteljesen bánnak. Mind Virginia Gardner, mind Alex Aiono derekasan küzd meg a szereppel, egyikőjüktől sem látunk kiemelkedő alakítást, de nem is bukik el rajtuk a film.
Szép lassan haladunk a kötelező happy end felé, noha egy csavarral a vége előtt úgy tűnik, egy megszokottnál tragikusabb irányba indulunk el. Az Amikor szerelembe estünk arról akar szólni, hogy miként építheti egymást két ember. Így pedig talán megbocsájtható az is, hogy a didaxis és a szentimentalizmus helyenként túlcsúszik a jó ízlés határán.
A moziba járók általában szeretik, ha egy film pont azt adja, amit az előzetesek, a jelenetfotók és úgy általában a marketing ígér. Az Amikor szerelembe estünk egészen biztosan kiszolgálja azok igényeit, akik könnyed, de azért drámai pillanatokban is bővelkedő romantikus filmre vágynak.
