A 2013-as Támadás a Fehér Ház ellen több szempontból is a kellemes meglepetés kategóriába tartozott. Egyrészről Die Hardabb volt a hivatalosan 5-nek számozott Die Hardnál, másrészt jobban sikerült, mint Roland Emmerich hasonló témájú - és lényegesen költségesebb - Az elnök végveszélyben című nyári limonádéja. Mindezt tette úgy, hogy merevebb volt utóbbinál és előbbi örökségénél egyaránt, ráadásul már akkoriban is gagyinak ható CGI-a nem kevésbé olcsóságról is árulkodott. Mégis pont ez adta meg a régimódi báját, amit a másik két versenyző görcsösen próbált újrateremteni, Antoine Fuqua filmje zsigerből hozta a 80'-as, 90-es évek 'eccerűségét. Nem is kerülhette el a mai sikerfilmek átkát, azaz a folytatással együtt franchise-á terebélyesedett, próbálva megismételve az előd sikerét. A Támadás a Fehér Ház ellen 2: London ostroma más környezetben próbálta eljátszani ugyanazt, de a készítők (akkor még) érezhették, hogy ennél a koncepciónál kétszer ugyanabba a folyóba lépni önmagában blama, amire a fel-felsejlő önirónia is engedett következtetni, így sikerült megőrizni az előd B-filmes báját mindamellett, hogy kéjes örömmel gyilkolták halomra a világ politikai vezetőinek filmes megfelelőit. Na, A védangyal bukása már semmi ilyesmit nem tud felmutatni.
A védangyal már ott bukik (hah!!! Pun indeed.), hogy Mike Banning a nagy előd John McClane-hez hasonlóan nem másodjára, hanem harmadjára lép ugyanabba a szarba... de közben mégsem. Abba most ne menjünk bele, hogy Aaron Eckhart elnöki mandátuma a harmadik részre jól láthatóan lejárt (elvégre ha 3 év alatt kétszer próbálnak megmerényelni, többször, mint az amerikai történelemben bárkit előtted, akkor valamit rohadtul rosszul csinálhattál) és azt se fejtegessük, hogy a korábbi alelnöki szerepben tetszelgő Morgan Freeman mennyire hiteles 80 felett a szabad világ leghatalmasabb vezetőjeként. Vagy a megereszkedett Gerard Butler még mindig rutinos testőrként. Vagy Danny Huston rosszalkodó kommandósként. Vagy Jada Pinkett Smith bármiben! És a sort még lehetne folytatni.
A Die Hard 3 anno azért volt sikeres és maradt a sorozat egyik legkedveltebb darabja a mai napig, mert szakított az első két rész formulájával majdhogynem minden téren. A karácsonykor a toronyházban és a reptéren ragadt McClane ezúttal a nyári kánikulától súlytotta New Yorkban kergetőzik a terroristákkal, feleségével menthetetlenül szétmentek, két lépés választja el a teljes alkoholizmustól ("Egy lépés! Csak egy lépés!"), viszont a nyakán ragad egy folyton "motherfuckerező" Samuel L. Jackson és a film első perceiben debütáló, de a film feléig testi valójában fel nem bukkanó Simonról azt sem tudjuk, hogy kicsoda. De közben mégis ott van kedvenc zsarunk zsörtölődő, cinikus természete, amely teljesen új szintre lép, hogy van kinek kommentálnia az eseményeket, aki vissza is pofáz neki, nem ritkán etnikai kérdést kerekítve McClane (más)napjából, miközben ismét egy Gruber gonoszkodik az ellenoldalon.
De akkor most miért is a Die Hardot elemzem és nem A védangyal bukását?! Egyrészt, mert ezzel is szeretnék rávilágítani arra, hogy John McTiernan majd negyed százados filmje még most is mennyivel jobb mozi és jobb folytatás úgy, hogy az elődei szinte minden lefektetett szabályát felrúgta, de közben mégis megőrizte azok eredeti DNS-ét (és ezt a receptet a negyedik rész is ügyesen másolta). Másrészt azt, hogy John McClane mennyivel kedvelhetőbb hős (volt akkor), mint Mike Banning, Bruce Willis pedig mennyivel hitelesebb akcióhős (volt akkor), mint Gerard Butler. Ennél a szériánál már a második rész nélkül is meglettünk volna, de hogy ezt a szériát mennyire az első rész koncepciója adta el (tartott ki még valamelyest a második részre), az most vált egyértelművé, hiszen a már meglévő figurákban sincs a nézőnek semmilyen érzelmi invesztációja, mert annyira panelokból összerakott sótlan sablonfigurák. Fuqua filmjében azért még bőven ott volt a 9/11 rémképe és az USA-ban azóta is éves szinten történnek olyan mértékű bűnesetek, amelyek felrázzák őket és a filmipart egyaránt, Ric Roman Vaugh filmje viszont semmi ilyesmit nem tud felmutatni néhány korrekt akción kívül. (A büdzsé az első rész óta nem nagyon nőhetett.)
A védangyal viszont tipikusan a két szék közül a pad alá esete, ugyanis érezhetően próbálja megőrizni az első rész koncepcióját (ergo merénylet az elnök ellen, ami ellen csak Banning tud fellépni), miközben egy gyenge A szökevény-klónként a főhőst is áldozattá teszi, aki menekülőre fogja, hogy az igazát bizonyítsa. Csakhogy itt az első percektől nyilvánvaló, hogy ki a hunyó (szerencsére ezt a csavart nem is húzzák sokáig), amivel az említett Harrison Ford-mozi közti idézés máris félrement, mindamellett a karakterekben még most sincsen semmiféle érzelmi invesztációja az embernek. Így Richard Kimble és John McClane kálváriája helyett inkább Bryan Mills Elrabolva 3-as teljesítményét juttatja az ember eszébe.
Butler mentségére szóljon azonban, hogy megfáradt karaktere a narratíva részét képezi, kevésbé kínos és kevésbé van szétvágva, mint az említett Liam Neeson mozi (ettől még kínos és szembeötlő a dublőr látványa) és Nick Nolte jelenléte, valamint figurája képes adni legalább egy minimális drámai élt - valamint humort - az egésznek. Ettől még ez a korrekt tempójú és ótvar CGI palástot magán viselő angyal látványosan földrehull.