Nehéz megjósolni, hogy kinél miként fog betalálni ez a film, de azt előre merem borítékolni, hogy akinek tetszik majd, annak nagyon fog tetszeni, a másik csoportot pedig vagy bosszantja majd a végeredmény, vagy teljesen hidegen hagyja. Leos Carax rendezőtől mondjuk a Holy Motors óta nem is nagyon lehet másra számítani - és akkor még hozzátenném, új filmje még egy egészen közönségbarát mozi tőle. 

A hivatalos szinopszis mellett már az előzetesek is kellően rejtélyesek és titokzatoskodóak voltak, így nem igazán tudtam, hogy pontosan milyen filmre számíthatok. Annyit nyilvánvalóan éreztem, hogy nem lesz hétköznapi darab, de hogy pontosan mire fog kimenni a játék és milyen úton fog haladni a cselekmény - nos, azt nehezen tudtam előre megjósolni. Sok mindent ebben a kritikában sem szeretnék lelőni, úgyhogy igyekszek kerülni bizonyos dolgokat, annak érdekében, hogy mindenki olyan tiszta fejjel ülhessen le megnézni a filmet, amennyire csak lehetséges. 

A történet egyébként röviden a következő: adott egy humorista/előadóművész, Henry McHenry (Adam Driver), aki újdonsült párjával, az ünnepelt operaénekesnővel, Annel celebpárosként (Marion Cotillard) a reflektorfények kereszttüzébe kerül. Rövidesen gyermekük születik (ő lesz Annette), majd egy baleset folyamán életük még jobban felfordul, a kicsi Annette pedig olybá tűnik, hogy különleges képességek birtokába kerül. 

Kellően rejtélyes voltam? Helyes. Leos Carax filmje már csak azért is került közel a szívemhez, mert egy sajátos hangvételű, abszurd, szabálytalan és formabontó musicalt köszönthetünk "személyében". Ha pedig valaki egy ilyet tesz le az asztalra, akkor valahogy mindig instant szimpátiát érzek az adott mű iránt. Ahogyan már írtam, nehéz megjósolni, hogy hova fog kifutni a történet, bár alapvetően egy idő után saját magához képest meglehetősen egyenes vonalon halad. A rendező a formát illetően törekedett arra, hogy folyamatosan "zavarba hozza" a nézőjét és hol az énekbetétekkel és azok elhelyezésével teszi ezt (egy ponton Marion Cotillard és Adam Driver szex közben énekel), hol pedig egyes elemek megvalósításának műviségével. Utóbbira remek és szemléletes példa Annette maga, aki konkrétan egy műbaba. Ennek apropóján pedig jelezném azoknak, akik a hétköznapi értelemben vett realitást kérik számon a filmtől, hogy bizony pórul járhatnak. Mert mit is látunk? Egy szürreális performanszot, egy előadást, ami nagyon szépen helytállna színpadon is, de a mozgókép erejével kel igazán életre. A két és fél órát meghaladó játékidő alatt gyakori a nézőre való kikacsintás, sokszor tudatják: csupán egy mesét látunk, amit éppen előadnak (jól megadja az alaphangvételt a nyitó dal, melyben a szereplők felvonulnak az utcán és éneklik, hogy "So May We Start"). Ez a helyenkénti önreflexió jót tesz a filmnek, véleményem szerint izgalmassá, pulzálóvá avatja azt, viszont azt is meg tudom érteni, ha valakit éppen ez fog kivonni a cselekményből és emiatt fog nála kevésbé működni az Annette drámaisága.

A filmnek két igazi, nagy erőssége közül az egyik a vizualitás, illetve az operatőri munka amely utóbbi Caroline Champetier zsenijét dicséri: kamerája idomul a rendezői stílus és elbeszélésmód eklektikusságához. Az idilli szerelem képeit éppúgy képes megfogni, mint a helyenkénti bizarr szcenáriókat és már-már, kvázi horrorba hajló elemeket, ahogyan az egész cselekmény furcsa varázsosságát is jó érzékkel adja vissza.

A másik erősség a színészi játék. Marion Cotillard és Adam Driver személyében két rendkívüli tehetséggel megáldott színészt sikerült kiválasztani a főszerepekre, habár kettejük közül leginkább az előbbi az, akire nagyobb figyelem irányul. Driver, aki korábban már bizonyította, hogy képes felszínre hozni egy-egy karakter tobzódó, belső sötétségét és intenzitását, most hatványozottan megteheti. Henry McHenry-ként egy olyan karaktert formáz meg, akiben folyamatosan tombol az agresszivitás és harag, amit a színpadon, közönségének próbál megfogalmazni, szavakba önteni. A közönség pedig szereti őt, mert igazi provokátor, aki nem fél sötét témákat érinteni. A rendező itt mintha a szólásszabadság mibenlétét is firtatná és pellengérre állítaná azokat, akik ennek jegyében kimondhatnak bármi sértőt. Akárhogy is, Driver-nek jól áll ez a fortyogó, izzó dinamika, az agresszivitás, mely a karakter megfejthetetlen dühéből és keserűségéből fakad. Cotillard-nak mellette inkább jut kisebb szerep, ami egy részről szomorú, más részről ezt is elegánsan és alázattal hozza: még ha áldozatszerep is az övé, tehetsége kitűnik és kulcsszerep az övé. De tény, a forgatókönyv többet is foglalkozhatott volna azzal, hogy kidomborítsa a karakterét és megismerhessük az ő fájdalmát, valamint azt, hogy az honnan jön. 

Az Annette tematikáját tekintve szintén izgalmas dolgokat célzott meg. Henry és Ann párosán keresztül beszél kicsit a nyilvánosság előtti celebszerelmekről, a rajongók hozzáállásáról és reakciójáról. Ezen túl kettejük, kulturális, valamint szórakoztatóiparban betöltött szerepük és funkciójuk két végletéről is hivatott szólni a film: míg Henry provokál, úgymond olcsó eszközökkel él, addig Ann a magas művészet oltárán áldoz és hal meg előadásról előadásra, hogy aztán piedesztálra emeljék őt. Carax a film nyelvezetében és stílusában is megjeleníti ezt a kettősséget, hiszen hol halálos komolysággal szólal meg, hol pedig mindezt mintha idézőjelbe tenné és váratlanul húz egy olyat, ami viszont bőven megkérdőjelezi azt, hogy egyáltalán komolyan gondolja-e mindezt. Vagy hogy komolyan vehetjük-e. Carax azonban mindenekfelett egy olyan toxikus szerelemről/párkapcsolatról/családmodellről is beszél, ami egyik félnek sem hoz tartós örömöt, csak boldogságfoszlányokat, legvégül pedig kizárólagosan keserűséget és békétlenséget. 

Rendezőnk egyedül az utolsó harmadban hagyja, hogy valamelyest leüljön a film, de még így is egészen lenyűgöző, meglepő és jó értelemben provokatív dolgozat. Józan, sötét, depresszív befejezést fogalmaztak meg a végére, amely pont azért működik olyan jól, mert visszafogott és prózai hangot üt meg - ezzel kontrasztot állítva a film többi részéhez és mégis szorosan kapcsolódva az addigi mondanivalóhoz.  A magam részéről piszkosul tudom értékelni, hogy létrejöhetnek ilyen rebellis, kreatív és gondolatprovokáló művek, amelyek makacsul ellenállnak annak, hogy úgy a megszokott módon működjenek. És mégis működnek valahogy.