Manapság egyre ritkábban, de rendre akadnak olyan alkotások, melyeket a sztárokra húznak fel. Nem kivétel ez alól az eddig operatőrként munkálkodó, most rendezőként debütáló Benoit Delhomme műve sem, ahol két Oscar-díjas színészistennő igyekszik elvinni a hátán a produkciót. Amikor azonban előzetesen szinte semmi hírverést vagy reklámot nem kap egy ilyesféle film, az nem túl jó ómen. Az Anyai ösztön esetében sem volt az.
A '60-as évek Amerikájában járunk, Alice (Jessica Chastain) és Celine (Anne Hathaway) szomszédok, egyben legjobb barátnők. Mindketten boldog házasságban élnek, mindkettejüknek van egy fia és úgy tűnik, semmi sem képes felborítani az idillt. Egy nap Celine gyermeke balesetben meghal, ettől kezdve pedig minden megváltozik. A felek furcsán kezdenek viselkedni, egymás támogatása helyett pedig eluralkodik a vádaskodás és a paranoia.
Az Anyai ösztön expozíciója a megtestesült amerikai álmot tárja elénk. A férfiak otthon is öltönyben, míg a nők magassarkúban és kosztümben vannak, felveti őket a jólét a hatalmas házukban, a hajószerű autóikkal. Folyik az alkohol, mindenen áthatol a dohányfüst, a giccses cukormáz már-már mámorító és elhisszük, hogy semmi baj nem történhet. A tökéletes élet illúzióját a tragédia töri darabokra és mindenki arcáról eltűnik a mosoly. A két nő kezdetben a saját bűntudatával küzd, magukat okolják a szörnyűségért. Másképp dolgozzák fel a történteket, Alice túlfélti gyermekét, Celine pedig egyre több időt tölt a fiúval, afféle pótlék gyanánt, érzelmi támaszként.
Ekkor üti fel fejét a bizalmatlanság, Alice rémeket kezd látni és úgy hiszi, barátnője el akarja venni tőle a fiát. A koncepció nem rossz, a '90-es évek thrillereit idézi, azon belül is beugorhat A kéz, amely a bölcsőt ringatja. Delhomme azonban szeretne csavarni egyet az összképen, nem faltól-falig zsánermozit akar, helyette ötvözné a műfajokat. A gond ott leledzik, hogy műve sem thrillerként, sem drámaként nem elég hatásos. Hiába emel be erőteljes témákat, érzelmileg abszolút nem hat az emberre, holott a gyászfeldolgozás hálás alapanyag lehetne értő kezekben. Helyette a komplett körítés műanyagnak érződik, nem képes empátiát kialakítani, sokkal inkább csak egy merev, ridegen felmondott, gyenge közepes stílusgyakorlatot látunk.
A rendező minden erejével azon van, hogy a vásznon kívülre ültesse a paranoiát és összezavarja az embert. Az elképzelés újfent remek, a kivitelezés kevésbé. Az anyák közti adok kapoknak papíron van értelme, elvégre nem tudhatjuk biztosra, hogy Alice valóban csak túlreagál, netán Celine tényleg beleőrült a gyászba. A feszültségépítés és a válaszok kreatív formában való keresése minimálisan valósulnak csak meg, ugyanis teljesen fals eszközökkel próbálják elbizonytalanítani a közönséget. A cselekmény sokszor megalapozatlanul állít tények elé, a karakterek döntései inkonzisztensek, a kapcsolatok nem elég árnyaltak. Az i-re a pontot a zárás teszi fel, mely erőlködve kíván sokkolni, holott végtelenül átgondolatlan a következményeket tekintve, így szimplán csak butává válik.
Anne Hathaway és Jessica Chastain teszik, amiért szerződtették őket, alakításukkal nincs probléma, vannak olyan pillanataik, ahol megcsillantják tehetségüket, de ezekből a figurákból ennyit lehetett kihozni.
Az Anyai ösztön egy ígéretes sztorit (egyébként egy 2018-as belga film remake-je) vázol fel. Ebből a történetből lehetett volna egy sötét, feszült thriller, illetve szívszorító és komor dráma, de egyik sem lett. Már ott megbicsaklik, hogy a traumának nincs érzelmi mélysége, a gyászfeldolgozás ábrázolása felszínes, nem beszélve a szereplők ellentmondásos lépéseiről. Akadnak hangulatos momentumok és a két főszereplő menti a menthetőt, a végeredmény azonban inkább hasonlít egy sokadik Hallmark Channeles szappanoperára, mintsem színvonalas mozifilmre.
