Darren Aronofsky eddig sem arról volt híres, hogy könnyed, kis röhögcsélős filmeket készített volna, gondoljuk itt a Rekviem egy álomértre, vagy éppen a Fekete hattyúra. A nemzetközi sajtó még ezek fényében is teljesen megőrült az Anyám!-tól, annak marketingesei pedig már örömmel idézik a negatívabb volumenű véleményeket is. Szóval alapos elvárásokkal ültem be az év legmegosztóbb filmjére, ám Aonofsky tettére lehetetlen feladat felkészülni.

Adott egy író (Javier Bardem), aki életének azon szakaszában van, mikor kiapadt az ihletek forrása, így egy gyönyörű, hatalmas házban igyekszik ötletet meríteni, amire nem lett volna lehetősége gyönyörű múzsája (Jennifer Lawrence) nélkül. A nyugalmas mindennapokat egy váratlan vendég zavarja meg, aki feleségével az oldalán gyakorlatilag meghívatja magát a gótikus házba. Az író lelkesedik, szerelme viszont háttérbe szorul, és pusztán óriási türelmének és odaadásának köszönhetően képes tolerálni a nagyon hamar abszurddá váló eseményeket. Az Anyám! gyakorlatilag egy színházi darab és egy szépirodalmi mű szerelemgyermeke, melynek minden jelenete egyetlen légtérben kap helyett. Amikor az ember azt hinné, hogy az újabb és újabb szereplők megjelenése, a totális káosz kialakítása és annak állandó fokozása nem lenne elég, Aronofsky műve nem hogy nem vesz vissza, de csak tetézi az egészet. Nem kell sok, és máris egy olyan élmény közepén találjuk magunkat, ami idegileg kikészít, megdöbbent, taszít és undorral tölti meg lelkünket. Horrorfilmeket megszégyenítő módon szorongunk majd két órán keresztül, ez pedig egy pillanatra sem marad abba az Anyám! bizarr lelkében.

A cselekmény többnyire a kamaradrámák eszközeit idézi meg egy bizonyos pontig, mindezt olyan állandó lelki terror és érzelmi leépülés társaságában, ami nem csak magát a nézőt, de a film egyetlen karakterét, akit nem akartam már-már beteges módon halottnak látni, is teljesen maga alá gyűri. Jennifer Lawrence és karaktere a fény a sötétben, az egyetlen reményt hozó, emberséges eleme a filmnek, akinek fájdalmait olyan erővel éljük át mi magunk is, amire ritkán kerül sor a moziban. Aronofsky pszichothrillere garantáltan nem működött volna így, de talán abszolút nem, ha a főszerepet nem párjára bízza. Jennifer Lawrence munkásságát számomra egy hatalmas kérdőjel jellemzi, mióta átvehette az arany szobrocskát, ám most olyan bődületes magabiztossággal bizonyította be, hogy Hollywood jelenleg egyik legkiválóbb színésznőjéről beszélünk, amit egyhamar nem felejt el az ember. A film lehengerlő fényképezésének közepén rendre Lawrence állt, aki a rengeteg közeli kameraállás miatt szó szerint is a hátán vitte a filmet. Zenés aláfestésre nemigen, csak nagyon ritkán volt szüksége az Anyám!-nak, a helyszín nem változott, az igazság pedig, a gondolat, amiért ez az egész produkció megszületett, szinte az utolsó másodpercig csak távolodott és távolodott tőlünk, ami egy olyan fojtogató, kilátástalan (film)élményt eredményezett, melyhez nagyon ritkán volt "szerencsém" életem során.

Az Anyám! képes megújulni a kétórás játékidő során, néha egészen döbbenetes, szürreális és szinte felfoghatatlan események zajlanak le a szemünk előtt, amik technikai szempontból is elismerésre méltóak. Mégis, a film a nagy része alatt az volt az érzésem, hogy elegem van az egészből, és nem látom az értelmét annak, hogy Aronofsky embereket ilyen eszközökkel kínozzon. Nem véletlen kerülöm, hogy kimondjam, miről is szól valójában ez az egész, lévén magam sem tudom igazán. Minden, ami az író házában történik metaforája valaminek, amit, ha szerencsések vagyunk, képesek leszünk érzelmileg befogadni és felfogni, ám mindazt szavakba önteni már nem. Az Anyám! talán egyszer próbál segíteni a megértésben, a befejezéssel, ami viszont a cselekmény többi pontjával ellentétben sejthető, és nem is igazán hatott rám annyira, mint azt megelőzően minden más. Javier Bardem, de főleg Jennifer Lawrence játéka olyannyira kifejező és őszinte, hogy valami megszületett.

Darren Aronofsky az emberi gyarlóságot és kegyetlenséget felkavaró, gyomorforgató, fájdalmasan idegtépő módon állította szembe a tiszta szeretettel. Az Anyám! minden másodperce gyűlölnivaló és megvetendő. Ezt a produkciót nem is lehet klasszikus értelemben véve "élvezni". Nincs benne semmi, ami pozitívan, kedvesen szólna a nézőhöz. Ám eltelik pár óra, pár nap a film után, majd hirtelen történik valami. A véres, mocskos felszín alatt megpillantjuk, megérezzük azt, amit Jennifer Lawrence oly kínkeservesen igyekezett elmesélni nekünk. Darren Aronofsky és az Anyám! a lehető legszomorúbb és embertelenebb eszközökkel mutat rá valami őszintére, valami gyönyörűre. Lehetetlen jól megfogalmazni mindezt, sokan szimplán utálni, vagy végig sem fogják nézni a filmet. Én pedig egy ilyen élményt nem is feltétlen szeretnék ajánlani senkinek, számokba átültetni pedig még kevésbé tudnék. Azonban ha egy alkotás garantáltan nem ereszti el a befogadót, megeshet, hogy akár egy életen át sem, és képes egy olyan élményt nyújtani, mely lehet negatív, pozitív, de szavakkal nem leírható… akkor talán ez a művészet.