A család fogalma elképesztően sok változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben. Az továbbra is kétségbevonhatatlan, hogy ez az elsődleges szocializációs csatorna. A legtöbben a családban tapasztaljuk meg először, milyen egy közösség részének lenni, szabályokat megérteni és betartani, ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy ma már sokaknak nem olyan idilli a képe a családról, mint korábban. A házasságok egy látható hányada válással végződik, sok a mozaikfamília, így jött rengeteg olyan kihívás, amire a családnak választ kell adnia, ha meg akarja őrizni jelentőségét.
Furcsa lehet így kezdeni egy vígjátékról szóló kritikát, mégis azt gondolom, hogy fontos észrevenni: épp a népszerű műfajok képesek nagyon gyakran pontosan követni és megmutatni a társadalmi változásokat. Ez az Apák gyöngye esetében is így van, hiszen ha lecsupaszítjuk, kiről szól ez a film: egy olyan férfiről, akik két családja között őrlődik, hatvanéves kora felett kell élétében először felelősséget vállalnia és megfelelni azoknak a kihívásoknak, amelyeknek addig nem tudott. Temérdek kortárs dilemma fogalmazódik tehát meg, és szerencsére a megvalósítás is többségében igényes.
Andy (Michael Keaton) nem mintaapa és nem is jó férj. Mikor felesége (Laura Benanti) csak úgy mellékesen bejelenti, hogy elhagyja és bevonul egy elvonóra, Andy ott marad két 9 éves ikerrel és egy előző házasságából származó idősebb lánnyal, Grace-szel (Mila Kunis). Előbbi kettővel életkorukból adódóan még sok a gond, utóbbiban pedig ott vannak még a gyerekkori sebek. Hogy tudja Andy megoldani ezt a nehéz feladatot? Talán annyi még nem spoiler, hogy rosszul…
Az Apák gyöngye egy működőképes vígjáték. Persze nem egy térdcsapkodós filmre kell számítani, nem minden pillanatban záporoznak az egysorosok, de van néhány működőképes gag. Andy kislánya remek rezonőr, a szülésjelenet kitűnő, meg úgy általában az egész filmen érezhető egy erős feel good hangulat. Még akkor is, ha a felvetett témák helyenként nagyon is komolyak. Már csak azért is, mert ahogy említettük, főszereplőnk egy olyan ember, aki többszörösen kudarcot vallott apaként. A film egyik csúcsjelenete, amikor Grace végre képes beszélni az érzéseiről, és kimondani, hogy ő tulajdonképpen haragszik az apjára. Persze maga a konfliktus később váratlanul gyorsan megoldódik, de már ez a megalapozás is sokkal több, mint amit a legtöbb hasonló film megtesz.
Andy azokkal a problémákkal küzd, amikkel nagyon sok férfi. Nehezen mutatja ki az érzéseit, sokszor tűnik elérhetetlennek, a munkájára talán túl nagy hangsúlyt fektet. Azonban a történet folyásával azt is látjuk, hogy egyébként egyáltalán nem rossz ember, csak egy olyan kor gyermeke, amiben a fenti dolgoknak még nem volt meg a hagyománya. Ehhez persze rengeteget hozzátesz Michael Keaton személye, mert bár Mila Kunisnak sincs szégyellnivalója a mostani alakítása kapcsán, amit Keaton hoz, az ismét fantasztikus, láthatóan számára mindegy a film, a szerep, ő minden körülmények között a maximumot hozza (a liftes jelenet lassú összeomlása például színészi tananyag lehetne). És ha már színészek, jó volt viszontlátni a Grace anyját játszó Andie MacDowell-t is, aki ebben a műfajban még mindig egy jolly joker.
Keserédes filmről van szó, ami jól váltogatja a különböző hangvételeket. Nekem az elmúlt évek terméséből leginkább az Instant család ugrott be, amelynél persze helyenként kiakadt a szirupméter, de végül nem lehetett nem elérzékenyülni. Itt is meglesznek azok a pillanatok, amikor valami véletlenül belemegy a szemünkbe…
Azt viszont ezzel együtt sem tudtam megbocsájtani ennek a filmnek, ahogy két mellékszereplőjét kezelte. Egyrészt Carmen Ejogo alakítja egy feminista festő lányát, aki természetesen tantrikus légzőgyakorlatokat tart egy kisebb hippi közösségnek, és hát ott van a gyerekek egyik barátjának apukája, Pete, egy homoszexuális karakter, akit annyira sztereotipikusra vettek az alkotók, ami túlzás nélkül két évtizeddel ezelőtt is kínos lett volna.
Kár ezért, mert Hallie Meyers-Shyer filmje egyáltalán nem az. Az Apák gyöngye kellemes családi film lehet, ami a műfajában még bőven a mélyebb darabok közé tartozik. És leginkább arra hívja fel a figyelmet, hogy sosem késő felvenni azt a bizonyos telefont, és bocsánatot kérni azoktól, akiktől kell.
