Az Apánk egy sokáig példa nélkülinek hitt precedenst mutat be, amivel szemben tehetetlennek bizonyultak az áldozatok. A színészekkel és az érintettekkel újrajátszott sorozat igaz történeten alapul, a beszélgetések és a problémáik valósak.
Dr. Donald Cline, indianapolisi orvos a meddőségben szenvedőknek nyújtott segítséget mesterséges megtermékenyítés által, amihez a '80-as években szinte egyedülálló módon élő donorokat használt. Ez rendre az apa vagy egy orvostanhallgató spermamintáját jelentette, amit legfeljebb háromszor használtak fel, hivatalosan. Jacoba Ballard, az így fogant gyermekek egyike szerette volna megtalálni féltestvéreit, de arra nem számított, hogy 94-et talál belőlük.
Jacoba 2014-ben kezdett nyomozni, akkor még csak a testvérei után, mikor azonban elkezdte felállítani a családfáját, majdnem egy tucat féltestvére szerepelt rajta. Hibának vélte, ezért elkezdte felkutatni a biológiai apját is, és a hosszú évek alatt nem csak az derült ki, hogy jóval többen származnak egy apától, hanem hogy ez az ember Dr. Cline, az édesanyjuk kezelőorvosa. Sokan érezték, hogy kilógnak a családjukból (például mindenki barna hajú és szemű, ők pedig kék szemmel és szőke hajjal rendelkeznek), vagy tudták, hogy szüleik milyen beavatkozásnak vetették alá magukat, ezért DNS-tesztek által tudták meg, hogy közös apától származnak. A sorozat a gyermekek és a szülők traumáját egyformán bemutatja, és bevon olyan szereplőket, mint Angela Ganote, a Fox59 riportere, aki az ügyüket a nyilvánosság elé tárta; Cline volt kollégáit, akik állítólag mit sem tudtak a visszaélésekről; vagy az indianai volt ügyészt, Tim Delaney-t, aki talán nem vette elég komolyan a testvérek aggályait.
Akár Jacoba vagy a testvérek, akár Ganote kérte Cline-t számon, az orvos csak könyörgött, tagadott és fenyegetőzött, a házasságát és a renoméját féltette, és végül nem tudták a történtek miatt előállítani, pusztán a nyomozás akadályoztatása miatt folytattak ellene eljárást. Nem teátrálisan, de lesújtóan mutatják be a sorozatban, ahogy a gyermekek és a szülők élete összeomlott; ahogy azt érezték, egyik percről a másikra elvettek tőlük mindent; a paranoiát, hogy bárki jön velük szemben, könnyen lehet a féltestvérük. Fájdalmas látni azt a tehetetlenséget, amivel szembesülniük kell(ett), mivel korábban nem volt ilyen esetre példa, ezért az amerikai jogrendszerben nem is született erre szabályozás vagy büntetés. Egyértelmű szexuális visszaélés történt több ízben, mégsem ismerték el az incidenseket testisértésnek vagy erőszaknak, mivel az erőszaknak és a beleegyezés nélküliség feltételének egyszerre kell teljesülnie, márpedig ők hozzájárultak az orvosi beavatkozáshoz.
Vérlázító ez a jogi rés, ami ráadásul pusztán a fizikai bántalmazásra fókuszál, az érzelmit abszolút hidegen hagyja. Az egyik páciens úgy is fogalmaz: "Tizenötször megerőszakoltak, és észre sem vettem." Ráadásul Cline nem is lehetett volna donor, mert autoimmun beteg, aminek tüneteit gyógyszerekkel tompította, és amit továbbadott szinte minden leszármazottjának.
A sorozat legnagyobb erénye, hogy felfejti ezeket a hiányosságokat, és bár el akarja kötelezni nézőjét az áldozatok és a bűn és bűnhődés narratívája mellett, nem hat tolakodónak, abszolút átélhető a testvérek felháborodása, és ennek ellenére sem válik egyoldalúvá. Beszámolnak arról, mennyien álltak ki Cline mellett, sőt az egyik anyuka bevallja, hogy elfogadhatatlan, amit a férfi tett, mégsem tud rá őszintén haragudni, hiszen megadta neki mindazt, amire az életben a legjobban vágyott: egy gyermeket.
Hiába keverednek a megrendezett részek az interjúkkal, nem zavaróak az átmenetek, hiszen úgy funkcionálnak, mint a hasonló true crime-sorozatokban az archívok; illusztrálásként, vágóképként, magyarázatként vannak jelen. Mégsem vonják el a figyelmet az elszenvedett identitáskrízisről, az átverésről, Cline istenkomplexusáról, a lehetetlen jogi procedúrákról, a folyamatos szorongásról, és az egészségügyi következményekről.
