Az Apróláb közepesen gyenge szórakoztatásra szánt külcsínje - koppintott alapkoncepció, felejthető dalok, felszínes érzelmek - mögött súlyos moralizálás húzódik meg, de sajnos nem kezd vele semmit. Ha valamire jó, akkor arra, hogy a kicsit értelmesebb gyerekek kérdésekkel izzasszák meg a szülőket, vagy hogy ne tudjunk kiverni a fejünkből gyenge popdalokat pár napig.

A jetik ugyanis józan emberi ésszel elég nevetséges hitrendszerben élnek; habár számomra teljesen elfogadható, ha egyszer a tökéletes séróval belőtt, szőrös, magashegyi humanoidok békés társadalmának létezését is elfogadtuk. Főhősünk, Migo (Channing Tatum) felmenőinek generációk óta feladata, hogy egy önpusztító folyamat keretében minden reggel felébresszék egy hatalmas gonggal az Égi Csigát. Ő sem vágyik másra, csak arra, hogy átvehesse apja feladatát. Azonban első próbálkozása balul sül el, és sorsa végül nem a hitviláguk fenntartása, hanem éppen az ellenkezője lesz: annak megkérdőjelezése és teljes lerombolása. Ugyanis a véletlenek összejátszása miatt találkozik egy addig mitikusnak tartott lénnyel, az aprólábbal - azaz egy emberrel. Felfedezése szembe megy a falu törvényeinek állításaival, ezért száműzik. Szerencséjére azonban vannak rajta kívül is az igazság után kutatók, így nem marad egyedül. A rejtélyes lény nyomába erednek, leereszkednek a korábban a világuk határának hitt felhőréteg alá. 

Az emberi fajjal való találkozás persze korántsem problémamentes, a két faj kölcsönösen félreérti egymást, ráadásul a kisebbik fél képviselőjének a megismerésvágya nem a legtisztább tudományos motivációkból táplálkozik - Percy egy mostanra már csak a nézettséget hajhászó természetfilmes, akinek gerinctelenségét már a barátnője/producere sem bírja nézni, így magára marad a nagy kalanddal. Kisemberünk azért eljut a jetik falujába, így a két főhős közül legalább az egyik bizonyítani tudja már igazát. Azonban a falu törzsfője még innen sem tartja lehetetlennek, hogy helyreállítsa az eredeti hitvilágot, tekintve hogy a jetik nagy része elég könnyen befolyásolható - khm, khm, értjük a célzásokat, ugye?
Bejön a dilemma: helyes-e fenntartani egy olyan hazugságot, ami a narratíva szerint a közösség biztonságát szolgálja - és akkor itt helyettesítsünk be szinte bármilyen vallási vagy politikai ideológiát. Ezen a ponton a szülők nyelnek hatalmasokat a gyerek mellett ülve, mert a film direktbe azt üzeni, hogy minden törvény és hittétel megkérdőjelezhető, ami nyilvánvalóan kamaszkorban legkésőbb meg is történik egészségesen, de nem biztos, hogy mindenki szeretné már a kisiskolás korosztály fülébe is elültetni a bogarat, mert könnyedén félremehet a mondanivalója.

Ezzel együtt pánikra semmi ok, a látszólagos túlbonyolítás mellett mégis rendkívül egyszerű lesz a megoldás. Olyan sokat pedig nem fáj a fejünk a felnőtteket is megosztó morális kérdéseken, mert a jelentős mennyiségű fizikai fájdalmon alapuló csetlős-botlós poénok és a felejthető popbetétek úgyis apatikussá tesznek minket, a gyerekek meg nagyjából mindenen nevetnek, ami cuki és nagyot puffan.

A dalbetétek vagy fájdalmasan erőltetettek vagy csak szimplán felejthetőek. Az egyetlen érdekesebb zenei pillanat, amikor az eredetileg Common által szinkronizált törzsfő rappelni kezd, de gondolom mondani sem kell, hogy magyarul azért ez elég bizarr és nem igazán adja ki. Az viszont kifejezett előnye a magyar szinkronnak, hogy nem kell James Corden pojácáskodását hallgatni, ahogy megerőszakolja az Under Pressure-t.