Persze a legtöbb képregény nem feltétlenül a magas művészet képviselője, hanem a modern mitológia hőseinek a története, amely a jó és a rossz örökös harcát meséli el. De hogy mennyire tudjuk ezeket a sztorikat komolyan venni nem csak filmalkotásként, hanem a saját világukban felállított szabályok szerint is, az már nagyban függ az adott mozitól is. Az Aquamanre pedig ez hatványozottan igaz és a film egyik első jelenete nyilvánvalóvá teszi. Ha eltudjuk fogadni, hogy Dolph Lundgren egy óriási vizicsikón lovagolva beszélget az emberek környezetet szennyező természetéről Patrick Wilson Orm királyával és Willem Dafoe Vulkojával, akik közül utóbbi egy páncélozott cápán lovagol éppen, akkor pokolian jól fogunk szórakozni az elkövetkezendő bő két órában. Ha nem, akkor már gondban leszünk.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy az Igazság Ligájával tiszta lap indult a DC filmes univerzumának az életében és bizonyos mértékig ez a szabadság, ez a felhőtlenség tisztán érezhető James Wan moziján, ami könnyedén elragadhatja az embert. Márpedig erre szükség is van, ha gigantikus, víz alatti királyságok lépnek egymás nyakára, miközben a hősök egy hatalmas ereklye után kutatnak, többek között a sivatagban és lézerfegyveres, fröccsöntött műanyag páncélú halemberek loholnak a sarkukban. Elég nagy utat tett meg Az Acélember és a Batman Superman ellen komor, realista (muhahahahahhh!!!) filmjei óta a DC, de az Aquaman már csak a címszereplője miatt is kénytelen elengedni a gyeplőt, ennek pedig Wan maximálisan teret is enged.
Viszont érezhetően a Warnernél is belátták az újratervezés fontosságát, ezért a kényszerű univerzumépítés helyett (szerencsére) az Aquaman a világépítésével van elfoglalva. Márpedig itt van is építeni mit! Wan ismét bizonyította, hogy a horrorok mellett a látványmozikhoz is van érzéke (de olykor horrorfilmes múltja is visszaköszön) és egy rendkívül impozáns világot festett fel rengeteg ármánnyal és kalanddal.
A filmnek viszont kétségtelenül a kalandfilmes jelleg áll a legjobban, ahogy Jason Momoa címszereplője és Amber "engem megvert Johnny Depp" Heard az Indiana Jones-filmeket idézően civakodnak egymással egy szigony után kutatva. Momoa egyébként is telitalálat a címszerepben. Olyan figura ő, akivel bármikor legurítanál egy korsó sört (ahogy erre egy aranyos gag is épül) és egyértelműen élvezi ezt a kissé nyers, de jószívű figurát. Wannak pedig azt is sikerül elérnie, hogy ebben a kétségtelenül művi világban színészei és karakterei ne tűnjenek művinek: Kidman, Dafoe, de legfőképp Wilson (aki egy másik dimenzióban a tökéletes, klasszicista Aquaman lehetett volna) pedig abszolút komolyan vehetőek.
Azonban akármennyire is impozáns és legfőképp grandiózus az Aquaman (ezt is illik minél nagyobb vásznon meglesni, úgy lesz teljes az élmény), Wan ambíciói pedig akármennyire is szimpatikusak, a mértéktartás már nem az ő asztala. Persze ismét fellehet vetni, hogy minek egy olyan filmbe mértéktartás, amelyikben óriási leviatánok csatáznak (avagy dobolnak!!!) és halemberek lődöznek lézerfegyverrel, de amikor a szereplőket huszadjára svenkeli körbe a kamera, vagy minden egyes beszélgetést megszakít az, hogy a szereplőkre rárobbantják az ajtót az már megágyaz a jövőbeli ivós játékoknak. Mint ahogy az is idegesítő, hogy hiába tettek ki magukért a számítógépes szakemberek ezzel az Avatart idéző neonfényes látványvilággal, ha egyszerűen ordít a green screen, vagy a jelmezek művisége. Black Mantha szerepeltetése pedig totál felesleges és a stáblistás jelenettel is csak a folytatást készítik elő.
Márpedig hiába kapunk a 200 millió dollárnyi büdzséért elképesztő látványt, ennek a filmnek jól áll, ha néha kicsit megpihen és ezt nem teszi meg elégszer. Mindemellett pedig a felvezetett konfliktus az emberiség ellen is szépen elsikkad a játékidő második felére és a királydrámáé lesz a főszerep. Az viszont vitathatatlan, hogy sikerült nem csak egy komolytalannak tartott hősnek méltóságot adni, hanem tovább éltetni a reményt, hogy a DC univerzuma sincs még teljesen veszve. Ez még mindig nem elegendő bizonyíték, amelyre legkorábban Wonder Woman újabb eljöveteléig várnunk kell, de egy cseppnyi reménynél mindenképpen több.