Matthew McConaughey az elmúlt években szemmel láthatóan nem csak újradefiniálta a karrierjét, hanem megpróbál vezekelni is a romkom korszakért, amikor minden egyes alkalommal megvillantotta deltás felsőtestét. Érdekes mód, most is ezt teszi, csak izmos kocka has helyet sörös hordóként lengeti meg hájait, valamint hiányos hajszerkezetét. A romantikus limonádéin nevelkedett hölgyek így csalódásként élhetik meg, de maradéktalanul a független gyöngyszemek rajongói sem lehetnek elégedettek Stephen Gaghan filmjével.
Az alapvetően forgatókönyvíróként ismert Gaghan a Traffickel már bizonyította, hogy ért a szövevényes hatalmi összefonódásokhoz, rendezőként pedig a Syrianaval ugyanezt, ami meg is hozta az egykori Ross dokinak az Oscart. Gaghan azóta - vagyis 11 éve - nem rendezett, és van is az embernek egy olyan érzése, hogy az éppen a válságos korszakát élő Weinstein Company bérelte fel, hogy hajtson fel a másodvirágzását élő McConaugheynek még egy szobrot. Ez pedig meg is érződik a végeredményen, bele értve a színész teljesítményét is.
Pedig McConaughey jó, nagyon is. A probléma ott kezdődik, hogy Kenny Wells szimpatikus suttyó karakterét nem sikerül a két órás játékidő alatt közelebb hoznia a nézőkhöz, fél óra után pedig már manírosnak hat, ahogy a pocakos, kopasz színész végérvényesen megpróbál leszámolni régi image-ével. És ekkor még hátravan másfél óra. Értjük Matthew, és tudjuk, hogy jó színész vagy! Ez legkésőbb a Mielőtt meghaltamban nyilvánvalóvá vált a számunkra - le is borult előtted a szakma - de a figyelmesebbek már a Ha ölni kell-ben felfigyeltek rád.
Gaghan a drogkartellek és az olajbusiness után ismét jó témához nyúlt: az arany és annak kitermelése valahogy mostanában nem gyakran kerül szóba, de maga a cselekmény is a 80'-as években játszódik, mégis számtalan áthallást mutat a jelenlegi gazdasági helyzetre. Sajnos azonban Gaghan parancsba kaphatta, hogy sztárja köré építse a filmet és lehetőleg mindenki mást elhalványítson. Ez olyan partnerekkel nem is volt nehéz, mint a faarcú, Edgar Ramírez (A titánok harca, Nyolc tanú, Joy), vagy - az ezúttal raptor mentesített - Bryce Dallas Howard.
Mindezek ellenére az Arany közel sem rossz mozi: korrekt felemelkedés és bukás történet, amely ugyan nem ad hozzá semmit a zsánerhez, de főszereplője, a hatalmi és gazdasági összefonódásokra való rávilágítása és korhangulata egy élvezetes darabbá teszi. Az aranyszoborhoz kevés, de rosszul így se járunk vele.