Madarász Isti a hazai filmes szakma egyik legkülönlegesebb egyénisége. Gyermeki lelkesedéssel veti bele magát a munkába, "köldöknézős" egzisztencialista drámák helyett pedig közönségfilmeket szeretne gyártani. Tévés produkciókat és sorozatepizódokat is dirigált, jelenleg a Tündérkert című nagyszabású Móricz Zsigmond adaptáción dolgozik. Némileg meglepő lehet, hogy a 2016-os Hurok után az Átjáróház még csak a második mozifilmje, ám előzetesen úgy tűnt, ismét egy autentikus alkotással rukkolt elő a rendező.
Krisztián (Bárnai Péter) igyekszik kezdeni valamit az életével. Végre állást szerzett, egy hullaház éjjeliőreként dolgozik, illetve randizik egy lánnyal, Ágival (Rujder Vivien). Sokként éri, amikor egy nap a behozott halottak közt látja vágyott barátnőjét, de ez csak a jéghegy csúcsa. Az elhunytak ugyanis éjszaka életre kelnek.
A szinopszist olvasva az Átjáróház lehetne akár egy depresszív, komor horror is, ám erről szó sincs, sőt nagyon hamar tudatosul bennünk, hogy itt a hétköznapiságot és a józan ész határait hamar el kell dobni. Bár a történet napjainkban játszódik, mégis olyan érzése van az embernek, hogy egy korhoz, helyhez nem köthető mesevilágban járunk és nem csak azért, mert a filmben boszorkányok, démonok és szellemek is feltűnnek.
Modern autók furikáznak az utakon ősrégi buszokkal, a mai híradók bejátszásait látjuk, még sincs egy multimédiás eszköz sem és ez a kicsit megfoghatatlan közeg jót tesz az összképnek. Veres Attila forgatókönyvét Madarász vizuális elbeszélői módja és minden képkockáról lerívó filmrajongása emeli piedesztálra. Visszaköszönnek olyan művek, mint Az időutazó felesége, az Éjjeliőr a hullaházban, a Liza, a rókatündér, netán az Eredet, legyen szó a látványról, egy sztorielemről, vagy egy szimpla gegről. Műfaját tekintve nemkülönben érdekes hibridről van szó. A manapság haláltusáját járó romantikus komédiák zsánerébe pumpál friss vért egy nagy adag fantasy-vel leöntve. Merész kísérlet, de ha valakinek esetleg túl harsány ez a színes-szagos stílus, akkor is van benne annyi tartalom és inger, hogy emlékezetes élményt nyújtson.
Többek között a karakterek miatt, akikben rendre találunk valamit, ami miatt megragadnak bennünk. A két főhős közt tökéletesen működik a kémia, borzasztóan bájosak és szorítunk nekik, hogy együtt lehessenek. Mondanom sem kell Bárnai Péter és Rujder Vivien kifogástalanok. A mellékalakok közül muszáj kiemelnem Galla Miklós főnökét, akiből még többet el tudtam volna viselni, de Kútvölgyi Erzsébet boszija is remek figura. Apróbb szerepekben feltűnik többek közt Árpa Attila és Dobó Kata, de Kulka Jánost sem láthattuk még ilyen formában a vásznon. Örömmel tapasztaltam, hogy az Átjáróház ügyesen használja a hollywoodi sablonokat, meg tud újulni és leköti a nézőt, ám az utolsó harmadra mintha kicsit kifulladna. Helyenként a saját szabályrendszerét sután kezeli, lyukakat hagyva a történetben, a végső fogócska túlságosan is elnyújtottnak érződik, valamint a szellemekről, lelkekről is szinte teljesen megfeledkeznek egy idő után, mely bizonyos szempontból érthető, mégis talán egy "elköszönés" illő lett volna, ha már szerelmeseink szálának végére pontot tettünk.
Az Átjáróház bár közel sem tökéletes, roppant ambiciózus darab és képes kompenzálni a hibáit. Kreativitásában kimagasló, vizuálisan helyenként egészen parádés, még ha olykor látszik is, hogy kevés pénzből készült. Madarász Isti lelkesedése azonban szakértelemmel is párosul, elvégre nagyon sok helyen félremehetett volna egy ennyire furcsának ható alkotás. Szerencsére sikerült jól bánni az arányokkal, mely így egy frappáns humorú, roppant szórakoztató és abszolút hiánypótló filmet eredményezett, mely megérdemli a figyelmet.
