Talán nem légből kapott kijelentés, hogy az Attack on Titan napjaink egyik legismertebb anime sorozata, és nem is véletlenül, hiszen az Attack on Titan gyakran fel szokott tűnni azoknak a listáknak az élén, miszerint az animék terén laikus embereknek melyik sorozat lenne jó beugrópont a japán rajzfilmek világába, mivel a nyugati nézőközönség számára is egyszerűen befogadható narratívát kínál a sorozat. De a alább ez majd kifejtem.
Az Attack on Titan egy 14-15. századi Európához hasonló közegbe invitál minket, ahol az emberiség egy három hatalmas fallal körbevett királyságban él, mivel azokon túl a titánok leselkednek rájuk. A titánok több méteres emberszerű óriások, zombiszerű ösztönlények, akikkel nem lehet kommunikálni, kizárólag az emberek felfalása érdekli őket. A királyság külső területén él főszereplőnk Eren Yeager, akinek még gyermekkorában kénytelen testközelből átélni az emberiség számára tragikus eseményt, hogy a külső falat áttörik, lakóhelyét lerombolják a betörő titánok, anyját felfalják, apja pedig eltűnik. Eren évek múlva csatlakozik a katonasághoz azzal a céllal, hogy később a felderítők sorait gazdagítva megküzdhessen a titánokkal és felszabadítsa az emberiséget.
A sorozat már a koncepciójával könnyedén behúzza a nézőt, és tudatosan épít a misztikumteremtésre, a világ mibenlétének ismeretlen szegmenseire, és a rengeteg kérdőjelre, ami már csak az első epizódokban felmerül a nézőben. Mik ezek a titánok? Mióta él az emberiség a három fal védelmében? A falon kívül nincsenek emberek? Ki irányítja a titánokat? Miért akarják elpusztítani az emberiséget? Az Attack on Titan felütése emlékeztethet minket a young adult irodalomra (és azok filmes adaptációira), amelyekben egy nagyon erős és érdekes koncepció rántja be az olvasót, majd a legvégén általában realizáljuk, hogy egy nagy lufi volt az egész, és csöppet sem volt átgondolva a világ felépítésének logikája. Szerencsére az Attack on Titan cselekménye és világa részletekbe menően átgondolt, és a legvégétől lett visszafejtve sztori, nem lesz olyan érzésünk, hogy az író (aki a mangát írta), úgy csapott a hasára és találta ki a megfejtéseket a rejtélyekre, ahogy haladt előre a cselekmény, hanem határozott elképzelése volt a kezdetektől fogva. A sorozat aprólékos megtervezettséggel szórja elénk epizódról epizódra az információmorzsákat, amik gyakran egy kérdést megválaszolnak, de másik hármat vetnek fel, és hagyják a nézőt, hogy a maga teóriáival álljon elő és rakja össze fejében az értelmezését ezeknek.
De nem csak a világépítés működik kiválóan, hanem dramaturgiai szempontból is csillagos ötösre vizsgázik az Attack on Titan. Itt meg kell jegyeznem, hogy ez egy sorstragédiákkal, lélekfacsaró embertelenséggel és rengeteg halállal tűzdelt történet, amit elenyésző alkalommal próbálnak humorral, vagy jó hangulatú szegmensekkel oldani. A sorozat nagyon ügyesen játszik a néző érzéseivel és rengeteg jelenetet erős drámai hatással ruház fel, ahol megértjük a szereplők vívódását, kétségbe esését, reménytelenségét, vagy épp azonosulunk a bizakodásukkal, örömükkel, büszkeségükkel azon kevés pillanatban, amikor a pozitív érzelmek dominálnak. Nem csak a nézők érzéseivel, hanem elvárásaival is mesterien játszik a történet. Állandó jelleggel fordítja ki magából az anime toposzokat, amikor úgy tűnik, hogy főhősünk végre kialakított magának egy vezető ideológiát, gondolkodásmódot, amiről gondolhatnák, hogy a főhősünk morális alapokon nyugvó döntései kizárólag jól sülhetnek el. Aztán nagy elánnal húzza ki alólunk a szőnyeget, emlékeztetve, hogy ez a világ földhözragadtabb annál, minthogy a hit, vagy az akaraterő, a barátság, vagy a bajtársiasság önmagában bármilyen eredményt tudjon hozni.
Morális dilemmák oldaláról is nagy hullámvasút az Attack on Titan, ahogy az elején belecsöppenünk ebbe a fekete-fehér felállásba, ahol az emberiség a túlélésért küzd kolosszális szörnyekkel, majd ahogy halad előre a történet, árnyalódnak az oldalak, a jó és rossz fogalmak teljesen kifordulnak önmagukból, és a negyedik évadra olyan komplex problémakörökbe csöppenünk érzelmileg túlhevülve az előző évadok okán, hogy módfelett ambivalens érzéseket kelt, ahogy nem látjuk a konfliktusban a morálisan helyes oldalt, vagy megoldást. Ez az árnyalás párhuzamban áll a főhőseink épp aktuális ellenségeivel, amik eleinte ezek a 100%-ban dehumanizált, empátiát nem érdemlő entitások, majd részről részre kristályosodik ki, hogy nem lehet örökké "szörnyeket" hibáztatni, és érthető motivációk és azonosulható karakterek is feltűnnek a másik oldalon. Az Attack on Titan kiváló dramaturgiai érzékkel adja át ezeket a témákat, de emellett elmélyül olyan kérdéskörökben is, mint az elnyomott-elnyomó hierarchia, a szabadságvágy, imperializmus és rasszizmus, amik mind külön megérdemelnének egy spoileres bekezdést.
A háborús tematika ellenére nincs megállás nélkül harc a sorozatban, de mikor van, azoknak valóban súlya van, és elképesztő, hogy mennyi feszültséget képes hordozni egy-egy összecsapás. Ahogy már sokat emlegette, hogy hogyan húzza ki az ember lába alól a talajt a sorozat, a karakterek és elhalálozások kapcsán is ugyanez a helyzet. Rengeteg szereplőt vonultat fel az Attack on Titan, folyamatosan hoz is be új karaktereket, és az első csata után már sose lehetünk biztosak benne, hogy ki él majd túl milyen összecsapást, mert a sorozat gyakran emlékeztet minket, hogy itt bizony nem számít, kit milyen menőségi atmoszféra leng körbe, vagy milyen nagy harcos vagy erkölcsös ember, ha úgy alakul a küzdelem, akkor egy pillanat alatt a földbe haraphat bárki.
Az Attack on Titan gyönyörű. A felvetett témai borzalmasságával ellentétben az anime megrajzolása festőien szép. Itt az első három évadról beszélek, amit még a Wit Studio rajzolt, ezekben az epizódokban annyira koherens a látványvilág, a karakterek mozgása és a hátterek, az effektek, ahogyan használják ODM eszközöket és repdesnek a városban. Barokkos túlzás általában a kifejezés, hogy minden képkocka egy festmény, de az Attack on Titan esetében kiemelkedően gyakran van olyan jelenet, amit megállítva valóban egy festői kép tárul elénk. A negyedik évadra a Wit Studiot leváltotta a MAPPA, viszont nem állítom, hogy ne lenne így is kiemelkedően szép a sorozat megrajzolása, de az én ízlésemnek kissé túl erős a kontraszt, az árnyékolás, főleg az arcok tekintetében éreztem túlzásnak (egy meme is lett a negyedik évad egyik arckifejezéséből, én is majd leestem a székről, amikor megláttam).
Az Attack on Titan a nyugati közönség számára is igen befogadható alkotás, hála a 15. századi németszerű közegnek és neveknek, de annak is betudható, hogy a sorozat elég visszafogott a humort és erotikát illetően, nincsenek benne éles váltások, ahol a tipikus japán dilettáns humor eltérítené a cselekményt, illetve kínos szerelmi szál sincs benne.
A zenét nagy botorság lenne kifelejteni részemről, hiszen a Hiroyuki Sawano által szerzett zenei aláfestés a horrorisztikus-pátoszos eposzi zenéktől mozog a pop és rapszámokon át a szomorkás zongoraszólamig az érzelmek széles skáláján játszik. Olyan sajátos hangzásvilága van az Attack on Titannek és olyan fülbemászó dallamokat használ Hiroyuki Sawano, hogy egy lejátszási listám is van külön a kedvenc zenékből a sorozatból.
Az Attack on Titan egy meghatározó alkotás a sorozatgyártásban, és sokan tanulhatnak tőle, hogy miként lehet kiváló mód megoldani a világépítést, misztikumteremtést, hogyan lehet érzelmekkel, akciókkal és morális dilemmákkal teli cselekményt írni, és mindezt egy eposzi, nagy volumenű narratívában tálalni. A sorozatnak nem véletlenül van ekkora hype-ja, hiszen a történetmesélés több aspektusában is egy vagy több szinttel magasabban van, mint amiket az elmúlt évek sorozatdömpingben tapasztalni szoktunk. Ebben a cikkben a havi szuperlatívusz adagom el is lőttem, szóval csak annyit mondanék, mindenképp tegyetek vele egy próbát.
