Avatar 4DX – Kritika

És nem lehet azt mondani, hogy még nem agyalhatott volna rajta. Persze Cameron sosem a fordulatos történetszövéséről vagy mindennél jobban összetett karaktereiről volt híres, hanem elsősorban arról, hogy filmjeihez forradalmi, álleejtős látvány párosult. Ugyanakkor az különbözteti meg a Michael Bay és Roland Emmerich féle látványpornósoktól, hogy a fent említett, nem agyon bonyolított sztorit és figurákat maximálisan ki is használja az adott kontextusban. Így jelen esetben hiába beszélünk egy modernizált Pocahontas történetről, és hiába hat ismerősnek minden karakter, Pandora köré az író-rendező olyan élő, lélegző flórát és faunát hozott létre, hogy nem tudod kivonni magad a hatása alól.

Ebben a már emlegetett légkör mellett közrejátszik természetesen a gyakorlatilag egyesekből és nullákból álló, még négy évvel a bemutató után is abszolút hiteles látványvilág (ami a manapság egyre gyorsabban erodálódó effektusok esetében nagy szó), akár a macska szerű na’vik vagy a dzsungel  megvalósításáról, esetleg a jól eltalált castingról beszélünk. Sam Worthington egyelőre beváltatlan ígéret maradt, de abszolút korrekt a főhős Jake Sullyként, Zoe Saldanha Neytirije remekül beilleszkedik a Camerontól megszokott Sarah Connor-Ellen Ripley féle erős női karakterek sorába, (az utóbbit is alakító Sigourney Weaver mellesleg a film legeltaláltabb figurája), míg Stephen Lang sík egyszerűre írt antagonistája így is egy igazi, gyűlölni való szemétláda. Ellenben a hiper tehetséges Giovanni Ribisi most is mellékszerepre van kárhoztatva, ahogy néha kisebb bakugrások is előfordulnak a történetben, amit a rendezői verzió legalább némileg orvosol.

 A forgalmazó most pár hétre újra mozikba küldi a filmet, méghozzá 4DX-ben, hogy végre elmondhassuk, nemcsak színes, de szagos is Pandora világa. Azt hiszem sorsszerű, hogy az első 3D-s és az első 4Dx-es élményem is jelen mozihoz kötődik. Noha Cameron mesterien használja a harmadik dimenziót, lényegében neki köszönhető, hogy manapság úton-útfélen minden filmre ráaggatják ezt a technikát, és csak nagy ritkán tudják helyesen alkalmazni (pl. Gravitáció), ennél fogva érthető a kifakadása. A térhatásra - legyen 3 vagy 4D - ettől még igaz a kritika, amit a leggyakrabban megfogalmaznak ellene: jobb nem lesz tőle egy film, de rosszabb se. Viszont a 4Dx sokkal könnyebben kizökkenti az embert a film nézéséből: a rázkódó székek kifejezetten jó pofák tudnak lenni a lovaglós, sárkányröptetős jeleneteknél, a finálénál pedig nem győzünk kapaszkodni a karfába. Ugyanakkor az arcunkba (vagy nyakunkba) süvítő levegő, a füsteffektek vagy buborékok (!!!) elvonják a figyelmünket a vásznon látottakról, így inkább bazári látványosság az egész, mintsem a mozizást megreformáló technológia.

Ez viszont nem változtat a tényen, hogy az Avatar még mindig egy megalkuvást nem tűrő látványmozi, aminek a hatása alól senki sem tudja kivonni magát, függetlenül attól, hogy hány dimenzióban nézi, miképpen látja a történetet vagy éppen mennyi idős. Ezt pedig csak a legnagyobbak mondhatják el magukról.   [embed]https://www.youtube.com/watch?v=5AxE6xKp6cA[/embed]

Oldalak: 1 2