Az 5 bajtárs - Kritika

|

Én háborúm, te háborúd, mi háborúnk, avagy Spike Lee Vietnamba megy, hogy szembesítse Amerikát a történelmével.

Kezdjük egy alapvető ténnyel, amit talán leírni is felesleges, de most ezt mégis megteszem: a vietnami háborúról rengeteg film készült már. Köztük volt néhány olyan, ami leginkább egy sebeit nyalogató Amerika-propagandának tetszett, (Rambo II; Ütközetben eltűnt 1-2), de készült egy az akciófilmek távol-keleti istenének, John Woo rendezésében is, mely a történéseket három hongkongi fiatal szemszögéből még. (Golyó a fejbe). És természetesen ezeken kívül ott vannak a klasszikusok, amelyek a szakértők szerint már sokkal komplexebb képet alkotnak a háborúról és arról, hogy milyen hatással volt az egyénre  (Michael Cimino Szarvasvadász, Ted Kotcheff Első vér és Francis Ford Coppola Apokalipszis most című filmjei). Spike Lee műve azonban bizonyítékul szolgál arra, hogy még mindig van mit mondani arról a háborúról, amely fekete foltként virít Amerika történelemkönyvének lapjain. 

Hirdetés

Lee filmje négy fekete bőrű, egykor Vietnamban harcolt barát történetét meséli el, ők Otis (Clarke Peters), Paul, (Delroy Lindo), Eddie (Norm Lewis) és Melvin (Isiah Whitlock Jr.). Ők négyen sok-sok év után úgy döntenek, tesznek egy túrát emlékeik földjére. Túrájuknak két célja van: az egyik, hogy hazavigyék egykori bajtársukból, Stormin' Norman-ből (Chadwick Boseman apró, de annál fontosabb szerepben) azt, ami még megmaradt, a másik pedig, hogy magukhoz vegyék és elosszák azt a rengeteg aranyrudat, amelyet még annak idején elástak. Alapvető okokból kifolyólag az utóbbi egy sokkal rizikósabb célkitűzésnek bizonyul, arról nem is beszélve, hogy küldetésükön hívatlanul ugyan, de velük tart Paul fia is, aki szintén részesedést kér a vagyonból. 

Elnézve a rendező műfajilag és formanyelvileg egyaránt eklektikus és rendkívül terebélyes filmográfiáját talán meglepőnek hathat az, hogy Az 5 bajtárs Spike Lee-nek még csupán a második háborús filmje. Az előző, a Miracle at St. Anna még 2008-ban készült és bár a kritikusi konszenzus szerint kevéssé sikerült alkotás (terebélyessége és fókusznélküli dramaturgiája miatt), mégis érdemes tenni vele egy próbát - már csak azért is, mert abban a filmben a II. világháborúban harcoló fekete katonákról beszél, akiknek a perspektívája kevéssé érvényesül a mainstream háborús filmekben. Lee ugyanezt a metódust alkalmazza ezúttal is: fogja a vietnami narratívát és kicsit megmutatja azt néhány afro-amerikai szemszögéből, miközben ugyanazokat a tematikai zónákat lefedi, mint tette azt az előző alkotásai nagy részében. 

Az eredmény hamisítatlan Lee-joint lett, melyben a rendező ugyanúgy él azokkal a filmnyelvi pikantériákkal, eszközökkel, amelyekkel eddig is előszeretettel feldúsította alkotásait. Kamerába beszélés, archív felvételek bejátszása, fényképek egykor élt személyekről, utalások az aktuálpolitikai viszonyokra - megvan mind, ahogyan a Martin Luther Kingre és Malcolm X-re tett kikacsintások sem maradtak el (olyannyira, hogy Norman-t a két polgárjogi szószóló kereszteződéseként írják le). Ezeket az eszközöket ezúttal egy olyan történet elmesélésének szolgálatába állította, ami egyszerre beszél a vietnami háború lelkeket megnyomorító aktusáról és arról, hogy milyen örökséget hagy maga után ez az egész vérfürdő. Valamint arról, hogy milyen lehetett fekete bőrű katonaként szolgálni egy olyan hazát, amely alapvetően elnyom téged és sokszor megfosztana emberi jogaidtól. 

Lee filmjének perspektívája szerint a vietnami háborúnak nincsenek nyertesei. Mindkét oldalon csak áldozatok vannak és két ember van: aki megbékélt a múlttal és nyit a másik felé, illetve az, aki csak a másikban látja a gyilkos szörnyeteget, és saját magában, hazájában csak utoljára keresné a bűnöst. Minden résztvevő a maga elvesztett háborújának tekinti a vietnámit és minden fél elvárná a másiktól a kárpótlást. Lee nem démonizál senkit, a legtöbb karaktert (legyen az francia, vietnami, amerikai), igyekszik empátiával ábrázolni. Az 5 bajtárs közül itt Paul az, aki mintegy megosztva a társaságot továbbra is ellenségként tekint a vietkongokra és bizalmatlan velük szemben és Paul az, aki Make America Great Again feliratú piros sapkában tetszeleg (Lee ezzel is jelzi, hogy a világot nem lehet egyszerűen lebontani feketére és fehérre, a kép jóval komplexebb annál). Hiába telt el annyi év, amennyi, képtelen elengedni a múltat és meglelni a lelki békét: éjjelente egykor elhunyt katonatársával, Normannel beszélget, pánikroham tör rá egy állatot rásózni kívánó árus tolakodó stílusától és minden további nélkül megölné a három francia fiatalt, akik rájuk találnak a dzsungelben. Az ő története, ambivalens viselkedése a legfőbb kulcs a film érzelemvilágához és az ő, valamint a fia közötti cseppet sem egyszerű kapcsolat az, ami ad egy plusz töltetet az alkotásnak - és aminek köszönhetően túlmutat egy egyszerű háborús-, illetve "heist"-filmen. (Lee filmjeiben egyébként is gyakorta előjönni látszik a szülő-gyerek kapcsolat (lásd: Mo' Better Blues; Crooklyn; Afro TV; A játék ördöge, illetve a Szemet szemért is idehozható). Delroy Lindo a játékával tökéletesen átadja ezt a karakterben lakozó komplexitást és a megállás nélkül dúló érzelmi vihart. Alakítása intenzív és hálás, sokszor csak egy-két arcrezdülésén múlik a jelenet érzelmi telítettsége, a film végi összeomlását elnézve pedig csodálkozhatunk azon, hogy ez az ember miért nem kap több, nagyobb szerepet. Egyértelműen az ő karaktere lett a leginkább kidolgozva, míg a többiek ebből a szempontból soványabbnak, kidolgozatlanabbnak hatnak - kivéve Otis figuráját, aki Paul inverzeként a józan eszével és érzelmi intelligenciájával próbálja irányítani az eseményeket és akinek szerencsére szintén több mozgásteret adott a forgatókönyv. 

Az 5 bajtárs egyesek számára hosszúnak hathat (bő két és fél órás filmmel van dolgunk), de aki látott már kettőnél több Spike Lee-filmet, az tisztában lehet azzal, hogy a rendező nemigen szokta kétóránál alább adni. Vannak ugyan bizonyos mellékkarakterek, akik kevéssé erős jelenléttel bírnak és egyesek számára megakaszthatják a lendületet, de valahogy mégis az érződik, hogy okkal vannak a filmben és a karakterükkel is üzenni próbál Lee - a három francia fiatallal, illetve munkájukkal (aknákat hatástalanítanak) azt, hogy a háború még évek múltán is áldozatokat követel magának. Ez így, ebben a formában véleményem szerint valamelyest ügyetlen exponálásnak hat (nem beszélve a Paul fia Hedy közötti létező/nemlétező romantikus kapocsról), de egyszerűen túlságosan ingergazdag, gondolatébresztő és látványos ez a film ahhoz, hogy rontson az összképen. Mert igen, Az 5 bajtárs egy mind külsőleg, mind belsőleg nagyívű darab, ami ott van Lee legjobbjai között. Brutális, őszinte akciójelenetekkel operál, remek atmoszférát teremt (szinte ott érzed magad a fülledt dzsungelben) és ott van mindehhez még Terence Blanchard heroikus-érzelmes muzsikája, ami semmivel össze nem téveszthető hangzásvilágot biztosít a filmnek.

Még az sem válik a film hátrányára, hogy a rendező nem kapott annyi pénzt a flashback-epizódokra, mint Scorsese Az írhez - digitális effektek elhagyásával, mintegy saját filmjében és a nézőkben bízva minden fiatalítás nélkül, ugyanazokkal a színészekkel játszatta el fiatalkori önmagukat is (azzal a különbséggel, hogy a múltbéli jeleneteket 16mm-re forgatta, így azok textúrája egészen más, kézzelfoghatóbb, mint a többi jeleneté). Merész húzás, de működik, ráadásul Lee-től sem teljesen idegen döntés, hiszen filmjei rendre kokettálnak a Brecht-i effektussal, amely abban áll, hogy emlékezteti a nézőt: mindaz, amit lát, meg van rendezve (ez leginkább az Afro TV-ben csúcsosodott ki). 

Mindent összevetve merem mondani, hogy a Netflix Az ír után ismét gurított egy nagyot azzal, hogy felkarolta Az 5 bajtársat és Scorsese után egy újabb, prominens direktor munkáját adja közre. Azért mondom ezt, mert érezhető az, hogy Lee ereje teljében van és érezhető az is, hogy az aktuális események csak még inkább erősítik benne az alkotószellemet. Filmje tele van történelmi érdekességekkel, tényekkel, érzelmekkel (néha kicsikét szentimentális, de abszolút belefér), intenzív színekkel és remek alakításokkal, kiváló zenékkel (Marvin Gaye, például) és sok-sok igazsággal. Ismét megmutatta a történelemnek azt az oldalát, amit szerinte mindenkinek ismerni kell és tette ezt szórakoztatóan, izgalmasan, torokszorítóan. Érdemes látni. 

Az 5 bajtárs - Kritika

Kinek Ajánljuk
  • Akiket érdekel Vietnam egy kicsit más szemszögből.
  • Akik szeretik Spike Lee filmjeit.
Kinek Nem
  • Akik a falra másznak Spike Lee filmjeitől.

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.