Az egyik kolléga szavaival kell kezdenem, akivel mélységesen egyetértek abban, hogy egy film inkább legyen bődületesen rossz, már-már idegesítően nézhetetlen és hemzsegjen a hibáktól, mintsem langyos középszer, melyben elpancsikol az ember, de igazán semmivel se lesz tőle gazdagabb.

Az unalmas filmek nem szórakoztatóak, de még csak meg sem ríkatják az embert, egyszerűen elrobognak mellettünk, mint a rossz vágányra kitérő vonatszerelvény.

Így éreztem magam Az almafa virága közben, melyben meg lett volna a potenciál és számtalan olyan eleme van, amely dicséretet érdemel, de mégsem tudott összeállni egy egésszé és valamiért mégsem működött az a varázs, amit filmezésnek hívunk.

A történet két idősíkon, a jelenben és a hetvenes években, valamint Budapesten és Vietnámban játszódik. Nemcsak az idősíkok, hanem a helyszínek is összekuszálódnak és fokozatosan kibontakozik előttünk egy földrészeken, kultúrákon átívelő szerelmi történet, miközben betekintést nyerhetünk egy kevésbé ismert, ritkán elbeszélt helyzetről, a rendszerváltás előtti Magyarországon tanuló külföldi, jelen esetben vietnámi cserediákok megpróbáltatásairól.

A főhős Song Ha (Nari Nguyen) azért érkezik Vietnámból Budapestre, hogy teljesítse édesapja utolsó kívánságát, és elhozza az elhunyt családfőt a Dunához, illetve felkutassa a nagymama rég eltűnt egykori nagy szerelmét, egyben saját, magyar származású nagyapját. Így sodorja össze az élet őt Viktorral (Koltai-Nagy Balázs), aki első látásra beleszeret a tiszta tekintetű lányba és eltökéli, hogy bármi áron segít neki megtalálni a keresett férfit.

A nyomozás során szépen felsejlik előttünk a múlt és jót is tesz a film dinamikájának, hogy megjelenik egy másik idősík, mert új lendületet, friss ízt hoz a kihűlni készülő levesünkbe. A hetvenes években játszódó események izgalmasabbak a jelennél, pusztán azért, mert egy olyan élethelyzetet ábrázolnak, melyről eddig talán még nem beszéltek magyar filmesek. Roppant izgalmas az itthon tanuló vietnámi diákok helyzete, hogy mekkora szigorban kellett élniük és létezniük.

A történet tervezetten halad a várható és sajnos kiszámítható végkifejlet felé, ám ezzel semmi gond sincs, hiszen nem egyszer bebizonyosodott, hogy a klisék sokadjára is működhetnek, hathatnak a nézőre, itt viszont valami hiányzott a sikerhez. Ez a valamit a forgatókönyvben kell keresni, ugyanis minden más téren dicséretet érdemel Az almafa virága.

A színészekre nem lehet panasz, sőt kifejezetten üdítő volt ennyi friss és tehetséges arccal találkozni, ettől az egész filmnek sokkal bensőségesebb hangulata lett, könnyebben elhihettük, hogy mindez akár egy valós történet is lehetett volna, mi pedig épp a valódi szereplőket látjuk megelevenedni. Sajnos azonban hiába hozták a főszereplők és az ismertebb mellékszereplők (Takács Katalin vagy Kálloy Molnár Péter) a kötelezőt, ők sem tudtak csodát tenni a néha esetlen párbeszédekkel, a sajnos botladozó forgatókönyvvel.

A cselekmény nagyon lassan indul és arányaiban sok időt töltünk a jelenben, miközben a két főszereplő karakterét szinte csak felskiccelik, és magáról a nyomozásról, pontosabban kutatásról felületes képet kapunk. Rohanunk, varázsütésszerűn bukkannak fel a megoldások és csak kísérletet tesznek a készítők arra, hogy jobban megismertessék velünk a főhősöket. Sokkal árnyaltabbak, kidolgozottabbak a múltbéli szereplők, és ezáltal ők válnak a film központi figuráivá, mert könnyebb velük, a helyzetükkel azonosulni, átérezni, min mehetnek keresztül.

A film vége picit csalódást keltő volt, és nem azért, mert könnyen ki lehetett találni, mi lesz a finálé, hanem azért, mert nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet. Hiányzott a körítés, az, hogy legyen tétje a dolgoknak, mert hiába építkezett a film másfél órán keresztül, és haladtunk valamerre, a végén valahol rossz irányba fordították a váltót és az érzelmekkel zötyögő szerelvény kitért előlem egy másik vágányra.

Nagy kár ezért a kihagyott ziccerért, mert a film rendezésére, sőt a fényképezésre egy panasz nem érkezhet. Szűcs Dóra legújabb nagyjátékfilmjének, Az almafa virágának a képi világa gyönyörű, egyszerűen jó nézni, csak sajnos ennyi kapaszkodó egy unalmas történet mellett kevés ahhoz, hogy nézőként jó érzésekkel és élményekkel gazdagon távozzak a moziteremből.