Az Aranypinty esetében minden adott volt egy remek filmhez. Pulitzer-díjas regény alapján készült, tele van szuper színészekkel Nicole Kidmantől kezdve Ansel Elgortig, valamint a rendező személye is bizakodásra adhatott okot. John Crowley ugyanis járatos a drámában, az ő nevéhez fűződik a zseniális Boy A, illetve a három Oscarra jelölt Brooklyn. Ehhez képest az első vélemények alapján egy közel katasztrofális adaptáció született, de ne ítélkezzünk elhamarkodottan, a végeredmény csak nem lett ennyire rossz. És valóban, de ez csupán cseppnyi vigaszt nyújt.

Bomba robban egy New York-i múzeumban, ami számos halálos áldozatot követel. A 13 esztendős Theo (Oakes Fegley), édesanyjával ellentétben túléli az esetet és magával visz a romok alól egy festményt, az Aranypintyet. A lassacskán elkallódó fiú élete folyamatosan változik, egyedül a kép jelképez állandóságot számára ebben a kaotikus világban.

A történet kétségtelenül pazar, mi több kifejezetten komplex. A fiatalkori traumák hatásától eljutunk egy antik hamisítási ügyletig, amibe még némi drogdílerkedést is belecsempésznek. Ez a fajta összetettség, ha igényesen, aprólékos műgonddal nyúlnak hozzá, fantasztikus eredményt garantálhat. Crowley igyekszik is tisztességgel, de ezúttal túl nagy fába vágta a fejszéjét. A cselekmény első harmadára kimondottan nehéz ráhangolódni. Tudjuk mi történt, de a dráma sekélyes és az eseményeknek nincs sodrása, minden csak zajlik a saját medrében. Flashback formájában magvas gondolatokat hallunk arról, mi vezethetett idáig, de az egésznek amolyan se füle-se farka hatása van. Aztán Theo az apjához kerül, illetve a jelenbe is kikacsintunk. A sztori egyre inkább bonyolódik, de végre úgy tűnik, van egy gerinc, amire lehet építkezni.

Boris (Finn Wolfhard) személyében érkezik a nehéz sorsú főhős mellé a társ, akivel egy hullámhosszon vannak. Kettejük szegmensei a legszórakoztatóbbak, de a jelenben zajló események is tartogatnak meglepő pillanatokat. A lendület mégsem tart ki a végéig, Crowley nem tud mihez kezdeni az újabb és újabb szálakkal. Hiába kapunk egy ötletes csavart, hiába fordul át már-már thrillerbe, egyszerűen nem áll össze a kép. A cselekmény folyamatosan csapong, a direktor valószínűleg maga sem tudta mire akar kilyukadni, csak felhasználta az alapanyag paneljait, mondván biztos működik majd filmen is. Sajnos nem így lett. A változatosság, sokszínűség a legtöbbször erény, de minden esetben kell egy biztos alap, amire lehet támaszkodni. Crowley jelen esetben ezzel nem tudott élni és teljesen kicsúszott a gyeplő a kezéből. A színészek legalább korrekt munkát végeznek. Nicole Kidman kisujjból eljátssza az anyukát, Ansel Elgort kihozta a maximumot ebből a szerepből, Finn Wolfhardot pedig vicces volt orosz akcentussal hallgatni.

Az aranypinty fájdalmas élmény. Nem azért mert nézhetetlen, vagy bűn rossz, épp ellenkezőleg. Minden megvolt benne ahhoz, hogy egy szuper alkotást lássunk és helyenként sikerül elkapnia a fonalat, de a műfajok közti lavírozásból végül nem emelkedett ki egy koherens egész. Crowley egyszerre akart coming of age filmet, egzisztenciális drámát, romantikus művet, valamint feszült thrillert alkotni. Ebből végül egy olyan furcsa elegy született, ami leginkább a főhősével egyetemben, végig önmagát keresi.