Bő 11 éve már annak, hogy Suzanne Collins disztópikus regényéből filmadaptáció készült, mely egyúttal világszintű jelenséggé is vált. Divatba hozta a young adult filmek alzsánerét is Hollywoodban, s tette mindezt úgy, hogy egy egyébként meglepően színvonalas és egyedi alkotást kaptunk Az éhezők viadala személyében. Három folytatást is kapott aztán a Gary Ross által rendezett film (a stafétát azonban a jelen cikk alanyát is dirigáló Francis Lawrence vette át tőle), melyek többnyire tartották, olykor pedig még emeltek is a 2012-es filmben megismert színvonalon - még azzal együtt is, hogy a harmadik könyv tagadhatatlanul feleslegesen lett két félbe szedbe.

A franchise nagy szerelmeseként (ennek okairól Visszatekintő cikkemben is meséltem) bíztam benne, hogy a 2020-ban publikált előzmény is hasonló szellemiségben és minőségben bővíti Panem világát, ám az Énekesmadarak és kígyók balladája szinte mindent elhagyott abból, amiért a szériát szeretni lehetett - újat pedig nemigen rakott a közösbe.

Lawrence adaptációja, ahogy az előzetesen is várható volt, alapjaiban igyekszik pontról-pontra követni a regény cselekményét: a középpontban Panem későbbi elnöke, ám ekkor még  pusztán ambiciózus diák, Coriolanus Snow (Tom Blyth) áll, aki szeretné visszaállítani egykor tehetős és elismert családjának renoméját. Rátermettségét azonban tanulmányi eredményei helyett azzal bizonyíthatja, hogy a 10. Éhezők Viadala során győzelemre vezetheti lesajnált mentoráltját, Lucy Gray Bairdet (Rachel Zegler). A játékok történelmében most először történt meg, hogy a kiválasztottak mentort kaptak maguk mellé, ugyanis drasztikusan elkezdett csökkenni a viadalt nézők száma, ezzel érvényét vesztve a Kapitólium propagandájának egyik legfontosabb eszköze. Így a mentorok feladata nemcsak az indulók felkészítése, hanem hogy színt és izgalmat vigyenek a viadalba - ennek a törekvésnek lett eredménye mindaz a valóságshowkra hajazó formátum, amit az első regény és film során is megismerhettünk. A történéseket persze bonyolítja, hogy Coriolanus belehabarodott pártfogoltjába.

Már előzetesen sem volt afelől kétségem, hogy a Collins által megírt előzménysztori abszolút alkalmas arra, hogy egy ismerős, mégis újszerű élményt hozzanak össze belőle a Lionsgate stúdiójában. Főleg, hogy Snow figurája már Donald Sutherland alakításában is izgalmas volt, egyúttal méltó "főgonosza" a szériának - amikből lássuk be, nem éppen bővelkednek Hollywoodban. Lawrence filmje ezzel szemben, nemhogy annak sem volt a közelében, hogy a trilógiához (technikailag: kvadrológiához) felérjen, de még egy koherens, filmként érdemben működő feldolgozást sem sikerült összerakni, mely szinte minden elemében hibádzott. Nem, nem apróságokról vagy szőrszálhasogatásról van szó, az Énekesmadarak és kígyók balladájáról ordít, hogy mennyire nem sikerült épkézláb forgatókönyvre adaptálni Collins regényét.

Becsülendő és abszolút helyén való döntésnek tartom, hogy Lawrence szándékoltan maga mögött hagyta azt a rendezési stílust, amit egykor Gary Rosstól megörökölt még a Futótűz idején. Egyfelől érződik, hogy Lawrence szerette volna megtalálni saját hangját, másfelől pedig a regény szettingjének és hangulatának különbözősége (elvégre is évtizedekkel járunk az első könyv eseményei előtt) is indokolt és logikus lépéssé teszi, hogy elrugaszkodjunk a Katniss Everdeen fémjelezte filmek hangulatától. Lawrence viszont hiába vált meg a trilógia különleges, már-már dokumentarista ábrázolásmódjától vagy melankolikus hangulatvilágától, ezek hiányát már nem tudta érdemben feltölteni, vagy saját stílusával gazdagítani. A viadalra való felkészülés, a kiválasztottak bemutatása és maga az esemény is - hiába voltak meg a pillanatai - hihetetlen sótlan és súlytalan formában került lerendezésre, mintha csak egy tétel lenne a főcímből fakadó követelmények listáján. Persze, a regény cselekményéből fakad, hogy eltolódtak az arányok, ám még ezzel együtt is borzasztóan kevés volt az, amit Lawrence filmje nyújtott.

Az előzményfilm talán legsúlyosabb, percről-percre szembetűnőbb gondja a cselekmény fokozatosan széteső struktúrájából, és a történések egészen pocsékul ritmizált egymásutánjából ered. Egész egyszerűen történetet ilyen formában és módon nem adaptálunk a filmvászonra: hiába a 2,5 órás, egyébként brutálisan hosszúnak ható játékidő, Lawrence rendezése szüntelenül kapkod, ugrál a jelenetek között. A regény eseményeit számos alkalommal montázsszerűen, összecsapva és végtelenül leegyszerűsítve darálja le. Ennek közvetlen okozata a film harmadik felvonása, amely még a könyv olvasatának fényében is szinte követhetetlen, értelmezhetetlen és őrjítően súlytalan. A karakterek motivációi teljesen darabjaira hullanak, főleg Snow és Sejanus sorsának drámája az, ami a film elmesélésében végtelenül ostoba, azonosulhatatlan. Lucy Gray figurájáról, aki egyébként magát Katnisst is számos ponton megihlette, nehéz többet elmondani annál, minthogy… ott van. Meg rengeteget énekel, méghozzá olyan jelenetek és musicales hangkeverés kíséretében, amiket idegen testként lök ki magából ez a világ - így, ebben a formában legalábbis.

Míg a trilógiának a szinte egytől-egyig tökéletesen eltalált casting is a legnagyobb erősségei között volt, úgy az előzmény - hiába a franchise korábbi sikere - mintha legalább 4-5 osztállyal lejjebb adta volna ezen a téren is. Viola Davis ilyen bűnrossz szerintem még sosem volt, majdhogynem traumatizált az a ripacskodás, amit Dr. Volumnia Gaul szerepében művelt - pedig ettől a világtól egyáltalán nem idegen a ripacskodás. Jason Schwartzman Flickermanje minden pillanatában egy büdzsé Stanley Tuccinak érződött, de Peter Dinklage is látványosan unta a szerepét - bár tény, ez talán még passzolt is a karakteréhez -, míg Rachel Zeglerhez bármenyire is szeretnék, egyetlen erős, vagy bármilyen szinten is a trilógia dramaturgiájához felérő jelenetet nem tudnék mondani. Hiába kap viszonylag sok játékidőt, valódi jelentősége nincs sem alakításának, sem karakterének, ami megbocsáthatatlan felületességre és aránytalanságra utal a forgatókönyvet illetően, főleg, hogy a lánynak kulcsfontosságú szerepe volt Snow sorsában. Hatalmas szerencse, hogy a fiatal Snow-t alakító Tom Blyth gyakorlatilag one-man show-t nyújt, és végig rendkívül karizmatikus, meggyőző a szerepben. Még úgy is, hogy a cselekmény a legjobb esetben is elégségesre vizsgázott azt illetően, hogy bemutassa annak a láncreakciónak a kezdetét, mely elindította Snow-t azon az úton, melynek aztán Katniss Everdeen volt a végállomása. Márpedig ez lett volna a film legfontosabb feladata, és legfőképp Blyth-nak köszönhetően nem vallott teljes kudarcot benne.

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája egy csalódást keltő, elődjét minden tekintetben alulmúló feldogozás lett, mely tudatosan igyekezett szinte mindent máshogy csinálni, mint a franchise korábbi filmjei. Ennek eredménye viszont nem egy izgalmas előzménysztori lett, hanem egy inkoherens, sótlan, a trilógiára nézve már-már parodisztikus produkció, mely mintha a korábbi filmekből nyert tapasztalatok tizedével, és azok költségvetésének töredékéből készült volna. Még rajongók számára is kellő óvatossággal ajánlandó.

Hallgass meg egy másik véleményt is: