Az Éhezők Viadala: Futótűz – Premier Kritika

Noha Gary Ross (Pleasentville, Vágta) az első részben tisztességesen lefektette az alapokat, érezhető volt a filmen a kis költségvetés, aminek következtében sokszor a film inkább egy TV film hangulatát idézte, semmint egy sikerszéria nyitó darabját. Ezt pedig megfejelte a sokat emlegetett rángatózó kamera, aminek koncepciója ugyan érthető volt (egyrészt kijátszani a cenzorokat egy olyan filmben, melyben gyerekek gyilkolják egymást halomra, másrészt a főhősnő zaklatottságát tükrözendő), ugyanakkor bebizonyította, hogy erre a fajta stílusra továbbra is csak Paul Greengrassnak van jogosítványa. Végül Ross és vele együtt ez a koncepció is dobbantott, és a helyére jött Francis Lawrence (Constantine – A démonvadász, Legenda vagyok), aki a megnövekedett büdzsétől sem szállt el, hanem egy igényes folytatást készített, amely az idei év gyenge blockbuster felhozatalának renoméján javít.

Tegyük hozzá, hogy Collins regénye is hálás téma, elvégre mindennek ára van. Különösen a reménynek, amit Katniss gyújtott az első rész végén, és ami veszélyt jelenthet minden diktatúra számára. Ezt pedig belátja Snow elnök is, aki a 75. viadalra a korábbi versenyek győzteseit küldi vissza az arénába. Ehhez, az első résznél némileg hálásabb sztorihoz pedig kellettek az olyan forgatókönyvírók is, mint például a Star Wars VII-ről végül lecsúszott Michael Arndt, vagy a Gettómilliomossal a nyomor és remény témájába egyaránt belekóstoló Simon Beaufroy is, akik maximálisan kihasználják a két és fél órás játékidő lehetőségeit, remek egyensúlyt teremtve az akciók, a karakterdráma és a társadalomkritikai vonal között. Utóbbi dekadenciája egyrészt kevésbé tolakodó, minden túlzottsága ellenére pedig sokkalta jobban belesimul a történetbe, mint legutóbb. A viadal maga viszont, noha izgalmasabb, pontosabban érdekesebb, de kevésbé sokkolóbb, minek után itt már nem gyerekek állnak egymással szemben, hanem profi gyilkosok, így egy-egy karakter halála is súlytalanabb.

Szerencsére ez a színészi játékról egyáltalán nem mondható el. Az azóta Oscar-díjas Jennifer Lawrence ismét bizonyítja, hogy ő korosztálya Meryl Streepje (ennél nagyobb dicséretet talán egy színésznő se kaphat jelenleg). Játéka mentes a maníroktól, a mesterkéltségtől, ezzel pedig egy olyan karaktert hív életre, aki tátott szájú, vastag szemöldökű vetélytársaival ellentétben méltán állítható példaképnek, nem csak a tini célközönség elé. Viszont – itt jön ki a rendező, Francis Lawrence tehetsége – hőse nem nyom el senkit a vásznon, a karakterek abszolút egyensúlyban vannak, talán csak az ifjabb Hemsworth-öt és Mr. Kravitz-et kivéve, akik továbbra is bizonyítják, hogy pocsék színészek, de értük senkinek sem sír a szája. Ellenben Donald Sutherland régen volt ennyire gyűlölni való szemétláda, Stanley Tucci megint jóízűt bohóckodik, Josh Hutcherson egyre kiforrottabb, az eddig szimpatikus szépfiú szerepekben tengődő Sam Claflin (A Karib-tenger Kalózai: Ismeretlen Vizeken, Hófehér és a vadász) pedig kellemes meglepetés. Woody Harrelson továbbra is kisujjból hozza a lecsúszott Haymitchet, és az újonnan csatlakozó Philip Seymour Hoffmannak se kellett különösebben megerőltetnie magát, viszont még rutinjuk is üde színfolt tud lenni akármelyik filmben.

A látvány elemekre pedig érezhetően több jutott a költségvetésből, de ezek egyáltalán nem tolakodóak, hanem szépen simulnak bele ebbe a folyamatosan bővülő univerzumba. Így a Futótűzre érvényes azon ritka megállapítások egyike, miszerint a folytatás nagyobb, sötétebb, jobb. https://www.youtube.com/watch?v=wKc0ntxzPu8

Oldalak: 1 2