Az élet ízei - Kritika

Hassan egy ambíciózus, az ételkészítés fortélyait teljes elhivatottsággal magába fogadó indiai fiú, aki családjával - miután Indiából költözni kényszerülnek - egy kicsiny, festői szépségű francia faluban kénytelenek letelepedni. Köszönhető akár a Sors mindenható kezének vagy épp a vakszerencse hatalmának, a család bele is botlik egy lerobbant épületbe, melyet az apuka azon nyomban meg is vásárol, mondván, hogy az lesz az ő éttermük. Még az sem tántorítja őt el céljától, hogy Helen Mirren a szemben lévő Michelin-csillagos étterem tulajdonosaként árgus szemekkel lesi minden mozdulatukat és lépten-nyomon keresztbe kíván tenni a famíliának, nehogy riválisai legyenek.

Hallström tisztes giccs-iparosként már sok szép pillanatot okozott az érzékeny lelkületű - többnyire - hölgy nézőknek, ezt a feladatát pedig ezúttal is ügyesen teljesíti. Mielőtt még ezt valaki degradálónak ítélné, elmondom, hogy szó nincs róla. Kellenek ilyen filmek. Létjogosultságukat talán a komolyabb filmelemzők és ítészek nem igazolják, de akik olykor szeretnek leülni egy-egy ártalmatlanabb, finom drámai elemekkel megspékelt feel good filmet megnézni, azok most bólogathatnak. Nem szabad ugyebár semmibe venni anyáink és barátnőink ízlésvilágát. Már csak azért sem, mert Az élet ízei például hiába fog demográfiailag sokkal inkább a hölgy nézőknek imponálni, egyáltalán nem nevezhető rossz darabnak. Sőt, tovább megyek: olyan ellenállhatatlan báj lengi át a képkockáit, amelynek láttán jó eséllyel a férfi nézők is legalábbis magukban ellágyulnak. Főként akkor, ha szívesen mozognak a konyhában sütés-főzés apropójából. A kissé döcögősnek tűnő nyitány után ugyanis Az élet ízei nem tesz mást, mint piedesztálra emeli a főzés aktusát és az evést amolyan szakrális élményként tálalja elénk, melyek képsorait olyan ínycsiklandó köntösbe csomagolja, amik láttán minden normális ember szájában megindul a nyálelválasztás.

Báját képezi Hallström filmjének még a páratlan szereposztás: Helen Mirren ismételten zseniális, de megkockáztatom, hogy rég vállalt el egy ennyire rászabott, hozzáillő szerepet. Om Puri az öszvér makacsságával vetekedő családfő szerepében szintúgy élvezetes játékot nyújt és a film igazi szívét képező Manish Dayal sem marad el színvonalban. Megállja a helyét, még ha nem is az ő alakítása fog főként megmaradni emlékeinkben. Nem az ő hibája, egyszerűen csak Mirrenék tényleg annyira nagyszerűek, hogy hozzájuk képest mindenki csak második lehet. Charlotte Le Bon pedig Marion Cotillard-ot idéző természetes és őszinte szépségével képes magára vonni a figyelmet, és tényleg, mintha Cotillard-ra írták volna a szerepet, csak épp ő nem ért rá, ezért mást kellett keresniük. Ez persze nem jelenti azt, hogy ő nem jó, csak épp egyből a Bor, mámor, Provance jutott eszembe, amint megláttam. Férfitársaim szívét egész biztos meg fogja dobogtatni.

A nagy élet- és ételigenlés közepette persze szinte szükségszerű volt az alkotóknak legalább érinteniük a hovatartozás, különbözőség kérdését. Ilyetén módon nagyon halványan és rettentő súlytalanul becsúszik a francia nép büszkesége okozta indiai családdal szembeni ellenségeskedés. Steven Knight forgatókönyvíró azonban ezzel az aspektusával a történetnek tényleg mintha csak kötelezőségből foglalkozott volna. A szituációból fakadó problémák jönnek és mennek, egyet pislogunk és már véget is ért a konfliktus, ahogy a film utolsó harmadának is az egyetlen igazán gyenge pontja, amikor kiszakadunk pár jelenet erejéig ebből a kvázi mesevilágból és a valóság talajának közelébe érünk. Hassan elcsábulása és a ranglétrán való feljebb lépése logikus lépés ugyan, de piciny törést okoz a film menetében.

A problémák azonban szerencsére aprónak hatnak a végeredményt illetően. Jókedvű, vidám és szívet melengető alkotásról beszélünk, amelynek még a játékideje sem tűnik olyan hosszúnak, mint amilyennek elsőre gondolnánk. India világa és a hollywoodi, mesei optimizmus üdvös találkozása, mely garantáltan kellemes filmélménnyel gazdagítja a befogadót. https://www.youtube.com/watch?v=BW-eauq4eLU

Oldalak: 1 2