Az elnémultak - Kritika

A pár éve feltámasztott Hammer Stúdió legújabb gyártmánya ezzel az új filmjével is igyekszik folytatni a kijelölt és már bejárt trendet. Kerülve a konkrét belezős szcénákat és a zsigerekig hatolóan erőszakos képsorokat, sokkal inkább a lassabb tempóra és modorosabb, előkészített ijeszgetésekre esküszik. Ezt a stílust aláhúzva a film cselekményét John Pogue rendező a hetvenes évekbe helyezte, mellyel még egyértelműbbé teszi intencióját, miszerint egy old-school horrorfilm igyekszik lenni. Egy olyan old-school horrorfilm, mely egy sok-sok éven keresztül talpon lévő stúdió renoméjára, egy jópárszor látott történetsémára és az "igaz történet alapján" hangzatos közönségcsalogató szlogenjére támaszkodva próbálja magához édesgetni az embereket.

Jómagam nem vagyok túl nagy szakértője a Hammer-filmeknek (a régebbiek közül csak párat láttam), de az újak nyomán - azon kívül, hogy igyekeznek elkerülni a klasszikusok remakelését - sok létjogosultságát nem látom a stúdió porból való újjáélesztésének. Tény, hogy ezek a filmek (The Resident, Woman in Black, Az elnémultak) mind elegánsan fényképezettek és úgy egyáltalán, minden képsorukba bele van égetve az, hogy ők most nagyon hangulatosak akarnak lenni, nagyon atmoszférikusak és hogy főként a klasszikus ijesztgetés és feszültségkeltés oltárán szeretnének áldozni. Ez így rendben is van egészen addig, amíg kiderül, hogy mindebből jobbára csak az atmoszférikusság marad és semmi más. Szép operatőri munka, szép és elegáns látványvilág, néhol érdekes történet, de mint horrorfilmek végül elbuknak és megmaradnak a középszer szintjén, hogy aztán kis idő után kihulljanak az emlékezetünkből. A fentiek jellemzik legújabb próbálkozásukat, Az elnémultak című darabot. A hetvenes évek közepén játszódó film egy egyetemi professzor, két egyetemi hallgató és egy az események dokumentálására hívott fiatal, filmrajongó fiú sztoriját mutatja meg nekünk. A csipet-csapat a professzor vezénylésével arra hivatottak, hogy bebizonyítsák: a lányt még véletlenül sem egy gonosz lélek szállta meg, hanem a negatív energiák manifesztálódtak benne és ezt az energiát ki lehet űzni, más formába lehet önteni. Eddig a filmnek azon része, mely még érdessé válhat a szemünkben és érdekes kérdéseket vethet fel. Ahogy más, hasonszőrű társai, úgy John Pogue filmje is eljátszik a hit és hitetlenség kérdéskörével, melynek végkimenetele nem nyújt semmi újdonságot. Csak egyszer szeretnék már látni végre egy olyan filmet, amiben ezt a kérdést egy picit nyitva hagyják.

Az elnémultak egy olyan darab, amiben - mint az előző Hammer-filmekben - megvan a potenciál. A magyar származású operatőr Erdély Mátyás kifinomult és elegáns képi világot teremtett, megidézve a régieket. Sejtelmesség és feszültség lassankénti adagolása a jellemző, ugyanakkor sajnálatos módon sose elég félelmetes és sose elég ijesztő ahhoz, hogy igazán emlékezetes horrorfilm kreálódjék belőle. A hangeffektek kiemelkedően jónak bizonyulnak, egy-két korrektül ijesztő pillanat akad, ahogyan ez a "megszállott lány"-téma is bár lerágott csont, de akadnak érdekes momentumai, azonban ez igencsak kevés ahhoz, hogy kárpótoljon bennünket a film végi sutaságért,fantáziátlanságért és azért, amiért túlfinomkodták az egészet és nem engedték el jobban azt a bizonyos szörnyeteget. https://www.youtube.com/watch?v=FB81h7u_PRo

Oldalak: 1 2