Richard Donner 1976-os horrorfilmje, az Ómen ma is megkerülhetetlen darab a műfajon belül, és hiába egy közel 50 éves filmről beszélünk, a báránybőrbe bújt gonosz története még ma is veszettül tud működni. Hollywoodban úgy érezték, hogy mindenképp el kell mesélni az ördögi kisfiú, Damien megszületésének történetét, aminek a végeredménye egy sekélyes, de nagyon igényesen összerakott előzmény lett.
Az eredeti Ómen elsőszámú paráztató eszköze kétségtelenül a Damient alakító Harvey Stephens gyerekszínész volt, aki dermesztő hitelességgel vitte vászonra egy olyan kisfiúnak a figuráját, aki valójában maga volt az Antikrisztus. Gyanítom, hogy aki élete során akár csak egyszer is látta az Óment, annak egy életre beleégett a fejébe az a jelenet, amikor Damient keresztelőre viszik - Stephens úgy esett neki az anyját alakító Lee Remicknek, mintha tényleg megszállta volna az ördög. A rendező, Richard Donner épp e performansz miatt választotta azonnal Stephenst a Gonosz fiának szerepére a meghallgatások során. Az előzményül szolgáló Az első ómennek így tehát a műfaj egy megkerülhetetlen darabjához kellett részben felnőnie.
Az elsőfilmes Arkasha Stevenson egyszerre rendezte és írta is (többedmagával) Az első óment, ami azért érdekes jelen esetben, mert papíron egy abszolút sablonos, jól ismert panelekből építkező, meglehetősen ihletet nélküli horrorral van dolgunk. A film tökéletesen alátámasztotta azt az előfelvetésem, miszerint az Ómennek előzményt forgatni teljes öngól. Egyrészt mert hatásfokában biztosan nem fogja elérni az eredeti, akkor még újszerű koncepcióját, másrészt pedig bármilyen plusz adalékot tudunk meg az előzményekről, az csak elvesz majd a klasszikus misztikumából - anélkül, hogy érdemben hozzá tudna adni ahhoz. A végeredményt látva ez valóban így történt, mert a jó esetben is közepes írás nem tudta kellően megújítani azt az alapötletet, amit az elmúlt 50 évben már kismilliószor feldolgoztak valamilyen formában, nem csak Hollywoodban, de azon kívül is. Pedig a film még korabeli római tüntetéseket, vagy épp a szekularizációt is beemelte a cselekményébe, de ezek inkább csak indokokként szolgáltak arra, hogy a néző valamennyire el tudja hinni a történet fontosságát.
Ám itt jön képbe Stevenson alkotótevékenységének másik aspektusa, ugyanis Az első ómen annyira halálosan komolyan veszi önmagát, és mindazt, amiről szól, hogy ez a fajta lelkesedés önkéntelenül is átragad egy idő után a nézőre. Emellett egy technikailag piszok jól összerakott, lényegében pszichológiai horrorról beszélünk, ami az elmúlt évek egyik leggyönyörűbben fényképezett filmje a műfajon belül. Az első óment tudatosan úgy kapták lencsevégre, mintha egy klasszikus horror lenne - legyen szó a kamerakezelésről, a beállításokról vagy a képet érintő utómunkáról. A szetting is tökéletesen illeszkedik ehhez, hisz a film épp abban a korszakban játszódik, ami egyébként magát az eredeti Óment, Az ördögűzőt vagy a Rosemary gyermekét is kitermelte.
Az ápacanövendék Margaret (Nell Tiger Free) Rómába utazik, hogy egy helyi árvaházban gyakorolhassa hivatását. Az országban dúló politikai konfliktusok Róma utcáit is elérték, így a különböző tüntetések és zavargások a film visszatérő elemei. Hasonlóan ahhoz a cselekményt átívelő témához is, mely - ha felületesen is, de - azt taglalja, hogy az emberek sorra fordulnak el Istentől, s vele együtt az egyháztól is. Mindeközben Margaret arra lesz figyelmes az árvaház falai között, hogy a kiközösített kislány, Carlita (Nicole Sorace) egészen furcsán viselkedik, és olyan dolgokról számol be, amikkel valamilyen oknál fogva a fiatal apáca is képes azonosulni. Ahogy fokozatosan tisztul a kép Margaret előtt, úgy végül magának is egy sokkoló - valójában egyébként halálosan kiszámítható - igazsággal kell szembesülnie.
Az első ómen borzasztóan igyekszik aktuális lenni témáiban, ahogy a modern néző ingerküszöbét is szeretné folyamatosan megbolygatni, ám Stevensonék még így is pont belebuknak abba, hogy valódi létjogosultságot adjanak ennek a sztorinak. Mint a már felemlegetett szekularizáció, avagy az egyház törekvései arra, hogy az emberek visszataláljanak az Úr tanításaihoz, nem ténylegesen kiaknázott és érdekes témák a filmen belül, hanem pusztán ürügyek arra, hogy ez az egész előzménysztori egyáltalán megszülethessen. Kár értük, ahogy azért is, hogy Az első ómen egyébként előszeretettel nyúl bele és írja át itt-ott az eddig ismert "Ómen kánont", amibe nyilván nem halunk bele, de azért egy előzménytől szerintem a minimum elvárás lenne, hogy következetes maradjon az egyébként később franchise-zá gyarapodott eredetivel szemben.
Ez a fajta felemásság jellemzi a film megannyi szeletét is, kezdve az ijesztegetésekkel: amikor Stevenson rendezése egy sztenderd démonos rémisztgetésként tetszeleg, akkor olykor már-már a komikum határát súrolja a dolog. Ám amint átváltunk egy visszafogottabb, de pszichológiai horrorba, ahol biblikus motívumok kicsavarása mellett a nem kívánt anyaság borzalmai kapják a főszerepet, akkor Az első ómen bizony képes nagyon jól működni. Elég csak az első születéses jelenetre gondolni, ami a tökéletes ütemű vágásnak köszönhetően épp annyira explicit, hogy a látottak és a néző által odaképzelt dolgok egyszerre fejtik ki a hatásukat, ezzel pedig magasan a film egyik legfelkavaróbb szegmensét okozva. Egyébként van még néhány hasonló bevállalósnak induló jelenet, viszont valahogy pont akkor húzzák be kíméletlenül a kéziféket Stevensonék, amikor a legkevésbé kellene, ezzel elvéve számos, potenciálisan veszett erős képsor élét. Maga Damien születése is erre precedens, ami számomra magasan a film legnagyobb csalódása volt, nagyban rányomva a bélyegét az összképre.
Arra az összképre, amely az elmondottakkal szemben végül jóval pozitívabb lett számomra, mint azt a film során feltétlenül hittem volna. Említettem már a fantasztikus fényképezést, ami tényleg percről-percre egy rendkívül magas színvonalú hatást kölcsönzött az élménynek. Emellett kifejezetten szimpatikus volt, hogy hiába az érezhető írói tehetség és kvalitás hiánya, Stevensonék annyira komolyan vették ezt az egészet, és annyira elhitték a filmjük jelentőségét, hogy ez valahogyan a filmvásznon keresztül is áthatolt. Véletlenül sem egy spirituális vonulatot akarok belevinni a cikkbe, de számos kortárs horror ugyanezeket a hiányosságokat rendre azzal palástolja, hogy kikacsintanak a nézőre, mondván "nyugi, mi sem vesszük komolyan ezt az egész baromságot". Az első ómen ezt nem teszi meg, beleáll mindenbe, amit vállal, még ha sokszor ügyetlenül is, de végigviszi mindazt.
Mindebben óriási szerepe van a főhőst alakító Nell Tiger Free-nek, akit a legtöbben az Apple Servant című sorozatában láthattak, egy amúgy nagyon hasonló szerepben. Free végig kiegyensúlyozott alakítást hoz, még a legrosszabbul megírt jeleneteket is képes eladni, különleges, sejtelmes kisugárzása pedig remekül áll a film hangulatvilágának. A cselekmény utolsó szegmensében pedig van egy jelenet, ami nagyon könnyen paródiába csaphatott volna át, ám az operatőri munka és Free performansza közös erővel Az első ómen egyik leghatásosabb jelenetét eredményezte.
Azzal együtt is meg tudtam szeretni Arkasha Stevenson filmjét a játékidő végére, hogy az egyébként minden pozitívumával együtt is egy pusztítóan felesleges, az eredeti filmre nézve már-már kártékony előzmény lett. Semmit nem ad hozzá az ómen-misztikumhoz, sőt, csak elvesz abból, néhol át is írja azt, ahogy magát az alapkoncepciót sem tudta érdemben megújítani. Ám a kiváló fényképezés és Nell Tiger Free karizmatikus alakítása mellett Az első ómen annyira igyekszik, hogy komolyan vegyük, s elhiggyük mindazt, amiről szól, hogy nem tudtam rá haragudni a végtelen hibái árnyékában sem. Sőt, kicsit várom is, hogy eredeti nyelven újranézhessem majd valamikor. Hát na, máig ekkora erővel bír az "öreg" Damien!
