Maggie Gyllenhaal eddig színészként bizonyította tehetségét, 30 éves pályafutása során számos emlékezetes alakítást tett le az asztalra. 2020-ban már belekóstolt a rendezésbe egy sorozat epizód formájában, most azonban elkészíthette első, egész estés nagyjátékfilmjét is. Az Elena Ferrante regénye alapján készült Az elveszett lány nem kis vállalkozásnak tűnt, főleg debütálásnak, de szerencsére sikerült megbirkózni a feladattal, még ha az eredmény nem is fogja mindenki tetszését elnyerni.
Leda (Olivia Colman) nyaralni érkezik Görögországba. Két felnőtt lánya van, akikről szívesen mesél az újonnan megismert embereknek, ám láthatóan nyomasztja valami. A pihenés során összehozza a sors egy karakán családdal, ahol a fiatal anyában felfedezi korábbi önmagát. Ledában feltörnek az emlékek.
A történetről nehéz érdemben beszélni, mert egyrészt lassan bontakozik ki, másrészt tényleges történés kevés akad a két órás cselekmény során. Ebből ki lehet következtetni, hogy aki egy pörgősebb, eseménydúsabb darabot vár, csalódni fog. Az elveszett lány sokkal inkább hangulatfilm az érzésekről, emlékekről, mely megkövetel egyfajta meditatív, merengősebb állapotot. Tény, hogy erre nem könnyű ráhangolódni, de Gyllenhaal ügyesen dirigál és tudja miként tartsa fenn a figyelmet.
Sokáig építkezik, illetve sejtet, de jó arányérzékkel teszi mindezt. Mindvégig tudjuk, hogy valami történt a főhős múltjában, ami elől menekülne, amit elfelejtene, de képtelen elengedni. Ezt tetézi a fiatal anyával való ismerkedés, itt pedig két szálra vált a sztori. Flashback formájában elkezd körvonalazódni, hogy Leda milyen anya is volt bő 20 évvel ezelőtt. Nos, nem túl jó. Szerette a gyermekeit, de a velük való foglalkozás akkora áldozathozatallal járt, amellyel képtelen volt megbirkózni. Akár a való életből, akár filmekből, de számtalanszor láthattuk, átélhettük a szülői felelősség súlyát. Legutóbb például a közelmúltban megjelent, Joaquin Phoenix főszereplésével készült C'mon C'mon című filmben. Pokolian nehéz menet tud lenni és sokszor hagynánk magunk mögött csapot-papot, de ez az élet része és muszáj kompromisszumokat kötni, alkalmazkodni.
Az elveszett lány ennek az állapotnak járja körül egy sokkal fojtogatóbb, komorabb oldalát. Nincsenek benne sokkoló, hatásvadász elemek, végig képes a realitás talaján mozogni, pont ettől olyan lehangoló, sőt olykor dühítő. Merthogy az itt feltűnő karakterek közül kis túlzással senkivel nem fogunk szimpatizálni, Gyllenhaal ugyanakkor képes elérni, hogy kialakuljon egyfajta empátia a szereplők felé. Minden ember másképp gondolkodik, így nehéz választ adni a felgyülemlett kérdésekre. Valakitől nagyon idegen Leda viselkedése, ám bőven akad, aki hasonló gondolatokkal és tettekkel reagál a rá ható eseményekre. Tudjuk, hogy mi a helyes út, de kétségtelenül az a legrögösebb, míg a könnyebb hiába élvezetes, ha egy idő után teljesen felőröl. A zárás aztán szembemegy a film addigi szellemiségével, de jobbkor nem is érkezhetett volna. Furcsának hathat, de szükség volt egy efféle revelációra, mint egy falat kenyérre, hogy egy újabb réteggel ruházza fel a művet.
Színészi fronton a főbb szereplők brillíroznak, élükön a mindig zseniális Olivia Colmannel, de Jessie Buckley is fantasztikus alakítást nyújt. Dakota Johnson bájos, Ed Harris talán a legszerethetőbb jellem, de a nyúlfarknyi szerepekben feltűnő Peter Sarsgaardot és Oliver Jackson-Cohent is jó volt látni.
Maggie Gyllenhaal a színészet mellett a rendezés területén is bizonyította, hogy van keresnivalója. Az elveszett lány nem adja könnyen magát, kell hozzá lelkiállapot és van benne egy európai művészfilmes vonal, mely egyértelműen rétegfilmmé teszi. Tipikusan olyan alkotás, amelyet nem feltétlenül élvezünk nézni és sokkal inkább azután éri el a hatását, miután megérettek bennünk a látottak. Egy modern drámának viszont valahol ez is a célja, így nem tudtam haragudni rá, főleg, hogy azt a bizonyos célt sikerült is elérnie.
